Harminc fok, ragyogó kék ég, és csend... egy szív, amely örökre elnémult: a legendás magyar színész utolsó nyaralásán találta meg végső nyugalmát.

A migrén nem véletlenül tör rád: olyat üzen a tested a fájdalommal, amit csak kevesen mernek kimondani

Csak néhány óra választotta el őt és feleségét, Matildot, a hazautazástól. Úgy tűnt, a nyaralás minden pillanata tökéletesre sikerült - napfény, tenger, nyugalom, kettesben. Egy igazi, megérdemelt pihenés, amit csak az élet rendje tehetett volna szebbé.

Ám a sors másként írt meg ezt a napot. A színészóriás, aki egész életében drámák főszereplője volt, ezúttal saját történetének utolsó jelenetében találta magát. Egyedül, egy csendes ösvényen, miközben a táj lenyűgöző szépsége körülölelte, végleg lehunyta a szemét.

Bánffy György egy különös érzéssel indult el sétájára, szívében azzal a vágyakozással, hogy utoljára megmerítkezzen a természet csodáiban. Matild asszony izgatottan pakolászott, miközben a napfényben ragyogó szigetet figyelte, és mosolya tele volt várakozással. Nem sejtehette, hogy a nap végén üres kézzel tér majd vissza Budapestre - férje sosem fogja többé átlépni a szállodai szoba küszöbét.

A festői táj szépsége, a madarak búgó éneke és a tenger sós illata mind jelen voltak abban a pillanatban, amikor a tragédia elérte Bánffyt. Az erdő mélyén, a fák árnyékában, váratlanul összeesett – és abban a magányos órában senki nem volt, aki kezet nyújthatott volna neki. Ez a csendes elszigeteltség lett végül a sorsa.

Matild egyre feszültebben meredt ki az ablakon, ahogy az idő teljessel folyt. Szívében egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság fészkelődött, mintha valami sötét előérzet ült volna benne. Ismételten az órájára nézett, a másodpercek mintha lassabban teltek volna. Végül a portához sietett, és segítséget kért. A személyzet azonnal útnak indult, hogy megkeresse a férjét. A sziget, amely a korábbi napokban még a boldogság szentélye volt, most hirtelen fenyegető és hideg árnyékká vált.

Aztán megérkezett a kiabálás. A felfedezők segélykiáltása, aztán a sokkoló felismerés... A férfi, akit szívből szeretett, ott hevert a földön - mozdulatlanul. Ekkor egy élet fejeződött be, 2010. szeptember 3-án. A rendőrségi jelentés szűkszavúan rögzítette: "Bánffy György, magyar állampolgár, elhunyt Korfu szigetén."

Pedig nem készült színésznek. Ifjúkorában Eger csendes utcáit járta, majd a világháború után tisztviselőként dolgozott. Csak később, moziüzem-vezetőként ismerte fel: a színjátszás világa az ő igazi terepe. Jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahonnan egyenesen a Nemzeti Színház színpadára vezetett az útja.

Bánffy György, a tehetséges színművész, 1963-ban alakította művészi pályafutását, amely során számos emlékezetes szerepben tündökölt. A fotó, amelyet Hunyady József készített, a Fortepan gyűjteményéből származik, és képes megragadni az őszinte művészi pillanatokat.

Később bábszínházban, operett színpadán, valamint vidéki és fővárosi teátrumokban is megmutatta tehetségét. A forradalom után rásütött bélyeg, amit egykori pályafutására emlékeztetett, idővel fokozatosan elhalványult. Munkásságát a szakma is méltányolta: 1978-ban már a Zeneakadémián tanította a beszédművészet rejtelmeit.

Ritka kincs a színészek között, akinek már a hangjának hallatán is libabőrös lesz az ember. Bánffy György pontosan ilyen egyéniség volt. Mély, megnyugtató tónusa azonnal az emlékezetünkbe vésődött. Amikor hangsúlyt akart adni a szavainak, a mondatok ritmusát elnyújtotta – ezzel pedig azonnal magával ragadta a hallgatóság figyelmét.

Egy méltatás során így fogalmaztak meg róla:

"Vannak olyan színészek, akik bár temérdek feledhetetlen alakítást nyújtottak, mégis a hangjuk jut először az ember eszébe. Ilyen Bánffy György is, akinek nagyon jellegzetes, nagyon egyedi, és különleges orgánuma volt. S ha hangsúlyozni akart valamit, akkor elnyújtottan mondta, azt pedig végképp nem lehet feledni..."

Valóban, aki valaha is hallotta Márai Halotti beszédének szavalatát, az örökre megőrzi emlékezetében azt a különleges pillanatot.

1955 óta élt együtt feleségével, Matilddal. Két gyermekük született, Eszter és András, majd jöttek az unokák is - egy szerető, összetartó család közepén telt az élete. Soha nem a csillogást kereste, hanem a mélységet. Olyan színész volt, aki mindig tudta, miért áll a színpadon - és azt is, kiért.

"Ha Isten kegyelme velem van, akkor a halálom nem a kényelmes ágyban, puha párnák között érkezik el, hanem a csata forgatagában, a színházi élet színpadán, ahol a végső aktus zajlik..."

Nem a függöny mögött, de mégis egy színpadhoz hasonló helyszínen érte utol a vég. Korfun, ahol a tenger zúgása és a ciprusok árnyéka alatt sétált egy utolsót.