A hallgatás súlya - végre magyar nyelven is elérhető a holokausztirodalom egyik meghatározó műve - Könyves Magazin

A Rumbach zsinagóga falai között került bemutatásra Elie Wiesel Nobel-békedíjas holokauszttúlélő Éjszaka trilógiájának teljes összesítése, melyhez a magyar nyelven eddig kiadatlan záródarab, A nappal is hozzájárult.

A kötetbemutatón Szegvári Katalin újságíró egy izgalmas beszélgetést folytatott Kiss Henriett-tel, a Rumbach zsinagóga igazgatójával, valamint Radnóti Zoltánnal, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége főrabbijával. A diskurzus középpontjában a holokauszt feldolgozhatatlansága állt, amely mély érzelmeket és gondolatokat ébresztett a résztvevőkben. Emellett a személyes és a zsidó időszámítás közötti különbségekről is szó esett, rávilágítva arra, hogyan formálja identitásunkat az idő és a történelem.

Elie Wiesel 1928-ban látta meg a napvilágot Máramarosszigeten, amely abban az időben a Román Királyság része volt, egy haszid zsidó család gyermekeként. Otthon a jiddis nyelv volt a domináló, de Wiesel emellett beszélt magyarul, és román nyelven is megértette magát - osztotta meg velünk Földes Tamás, a GABO kiadói csoport vezetője.

1944-ben a város zsidó közössége teljes mértékben deportálásra került, és az író édesanyját, valamint húgát valószínűleg azonnal a megérkezésük után megölték. Édesapja szinte végig mellette volt a táborban, de sajnos a felszabadítás előtt mindössze egy hónappal életét vesztette, a vérhas és az éhség következtében. Elie Wiesel, aki túlélt a haláltábort, és két nővére is átvészelték a borzalmakat. Egy francia árvaházba került, ahol megtanult franciául. Később a Sorbonne egyetemén folytatta tanulmányait, és regényeit is franciául írta meg. Újságírói pályafutása során tapasztalta, hogy az Egyesült Államokban könnyebben élhető a zsidó identitás, mint Franciaországban, ezért végül a tengerentúlra költözött. Itt élt egészen 2016-ig, amikor is elhunyt.

A Holokauszt Emlékbizottság elnökeként az ő kezdeményezésére valósult meg a washingtoni Holokauszt Múzeum, amely a világ egyik legkiemelkedőbb holokauszt-emlékművé vált.

François Mauriac francia Nobel-díjas író inspirálta az "Az éjszaka" című könyv megírására, hogy tanúbizonyságot tegyen arról, amit már nem tudnak elmondani azok, akik a táborokban maradtak. Aktivista lévén számos fontos ügy mellett foglalt állást.

Munkásságát 1986-ban Nobel-békedíjjal ismerték el, melynek indoklásában a megbékélés és az emberi méltóság szószólójaként említették. Ezt az üzenetet munkái révén folyamatosan közvetítette, hatalmas hatással a társadalomra.

A holokausztirodalom jelentős képviselőjének trilógiája meglehetősen későn bukkant fel Magyarországon. Az eredeti művek 1958, 1960 és 1961 során láttak napvilágot, ám Az éjszaka csak 1990-ben került a magyar olvasók kezébe, míg A hajnal 2001-ben debütált. A nappal pedig egészen a közelmúltig váratott magára, hogy magyar fordításban is megjelenhessen.

Szegvári Katalin rengeteg idézettel és személyes történettel meghintett beszélgetésben járta körül Kiss Henriett-tel és Radnóti Zoltánnal a három művet. Az első kötet, Az éjszaka Wiesel koncentrációs táborbeli emlékeinek leírása, ennek kapcsán a szenvtelenséget emelték ki a résztvevők. A második rész, A hajnal már fiktív történet. Ez a háború után Palesztinába özönlő zsidók harcát mutatja be. A harmadik, A nappal a lágerek túlélőinek sorsát, a veszteségek feldolgozatlanságát mutatja be egy közúti balesetből kiindulva - ez a kötet is javarészt fikció.

Kiss Henriett kiemelte a trilógia időkezelésének egyedi jellemzőit.

Nem véletlen, hogy éjszakával kezdődik a trilógia, mert a zsidó vallásban minden ünnep este köszönt be.

„A mű minden eleme úgy van megkomponálva, hogy összhangban legyen a zsidó naptárral” – magyarázta, hozzátéve, hogy a regény folyamán folyamatosan elkülönül az objektív, hétköznapi idő és a személyes, valamint a zsidó időszámítás. „Az idő múlása csupán a személyes érzelmek tükrében érzékelhető a történetben. Mindössze egy alkalommal derül ki, hogy pontosan mikor is játszódik a cselekmény: ez akkor történik, amikor az édesapja elhunyt. Wiesel ezt konkrét dátummal rögzítette. Minden más esetben a szerző rendkívül szubjektív észlelését közvetíti az olvasónak.”

Radnóti Zoltán hangsúlyozza, hogy Elie Wiesel deportálásának időpontjában mindössze 16-17 éves volt, ami jelentős hatással volt a történésekhez való viszonyulására. "Ez a kor olyan időszak, amikor a fiatalok lázadni kezdenek, és egyre több kérdést fogalmaznak meg. Wiesel addig egy olyan világban élt, amely számára világos és érthető volt, ám hirtelen ezt a világot lerombolják, és belekerül a háború zűrzavarába. Az addigi valóságát összetörik, és új, rémisztő tapasztalatokkal kell szembenéznie."

„Ha nem merjük szembenézni a valósággal, akkor örökre a 15 éves, csalódott gyerek szemszögéből nézzük a világot” – hangsúlyozta a főrabbi, utalva arra, miért volt elengedhetetlen, hogy Wiesel szót emeljen és írásaiban a holokauszt borzalmait feldolgozza.

A szöveg egyedivé téve: Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy létezett egy ilyen korszak, hanem azt is világossá teszi, hogy a világ nem csupán a gyilkosságokról szól. "Az emlékezés a túlélők bosszúja" – idézi Wieselt, ezzel kiemelve a kommunikáció szerepének jelentőségét is.

Az elmesélés egy tórai kötelezvény, erősíti meg a rabbi szavait Kiss Henriett. "Ezt Elie Wiesel úgy fogalmazza meg, hogy "mondani a mondhatatlant". Ezzel utalt arra, hogy a soát túlélő nemzedék kötelessége, hogy megfogalmazza azt, amire addig szavak sem voltak" - mondta a zsinagóga igazgatója.

Kiss véleménye szerint a szerző éleslátással hívja fel a figyelmet a világ érzelmi sivárságára, valamint arra, hogy a tragédiák után is folytatódnak a mindennapi élet fárasztó és kegyetlen rutinjai.

Wiesel egy ponton megjegyzi: "És valójában semmi nem változott ettől." Ezen a helyen egy kislány tragikus megerőszakolásáról beszél.

"A mi egyéni fájdalmunk abban rejlik, hogy ezekkel a kihívásokkal kell szembenéznünk, miközben a világ körülöttünk látszólag változatlan marad" - fogalmazza meg Kiss Henriett, majd így folytatja: "Feladatunk, hogy rámutassunk ezekre az eseményekre, és megosszuk őket másokkal."

Wiesel misszióját épp abban látják, hogy a zsidóság története ne legyen elhallgatva, hiszen épp a hallgatás a túlélők egyik legszörnyűbb terhe.

Szintén központi téma Wiesel műveiben a túlélők bűntudata. "Nem mindig azok az események érintenek bennünket a legérzékenyebben, amelyeknek közvetlen részesei vagyunk" - vetette fel Szegvári Katalin Wieselt idézve.

Radnóti Zoltán egy Wiesel-idézettel válaszolt, amely így szól: "A szenvedés önmagában nem emel fel minket, csupán akkor válik nemessé, ha képesek vagyunk értelmet találni benne."

Elmesélte, hogy a szülei generációjával ellentétben az ő generációja, amely a holokauszt utáni második generációt képviseli, már egy másfajta kapcsolatban áll a zsidó identitással. "Számunkra ez már nem a holokauszt árnyékában él, nem kötjük a tetoválásokhoz, Saul fiához vagy bármilyen más traumatikus emlékhez. A halottakkal való küzdelem azonban egy ősi zsidó mitológiai elem is, hasonlóan Jákob angyallal való harcához. Rengeteg kihívás vár ránk, de ezeket úgy kell megélnünk, hogy közben legyen egy világos jövőképed. Wiesel történetében például a kórházban fekvő ember is így talál értelmet a szenvedésében."

Kiss a halottak állandó jelenlétét emelte ki: "A nappaliban egy megfoghatatlan feszültség érződik."

Egy túlélő minden mozdulatában a holtak mozdulnak vele, például amikor egy nő hajában a halott nagyanyja haját véli felfedezni.

Azok, akiket nem természetes módon veszített el, akiket nem tudott elgyászolni, elengedni, ott vannak körülötte." Az életnek ezek a pillanatai visszahúzzák Wiesel szereplőit, hogy át tudják adni magukat annak az érzésnek, hogy élvezzék az életet, és örüljenek annak, hogy megmenekültek.

"Az életünk egyfajta sorsra van ítélve. Amikor olvasunk, a legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk, hogy a velünk együtt átélt események, Elie Wiesellel együtt, milyen értéket adnak az életre való ítéletünknek" - zárta le a gondolatmenetet a zsinagóga vezetője.