A hit, ami új életet ad: egy különleges utazás a lélek mélyére.

A Pozsonyi Egyetemi Kórház Onkohematológiai Klinikájának Csontvelő-transzplantációs Központjában nap mint nap az élet új lehetőségeiért folytatott harc zajlik. Itt találkozhatunk Mónikával, aki közel húsz éve segíti a betegeket a transzplantáció bonyolult és sokszor félelmet keltő folyamatában. Ő az, aki útmutatást nyújt, felkészít a kihívásokra, és válaszol az aggasztó kérdésekre, miközben csendes, mégis határozott erővel építi a bizalmat, amely elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Az osztály falain belül, ahol a csontvelő-transzplantáció gyakran az utolsó lehetőség, Mónika és a betegek történetei olyan ragyogással világítanak, amely képes áttörni a legnagyobb sötétséget is.

Az osztályunk kizárólag csontvelő-transzplantációs eljárásokra összpontosít, főként onkohematológiai páciensek kezelésére. Számukra ez az innovatív beavatkozás gyakran a gyógyulás legfontosabb lépése. A transzplantáció lehet autológ, amikor a beteg saját sejtjeit használjuk fel, vagy alogén, amikor egy donor, például egy testvér vagy másik személy sejtjeit alkalmazzuk.

- Van, akinek heteken belül megtalálják a megfelelő donort, másoknak fél évet is várni kell - mondja Mónika, hangjában nyugodt megértéssel. A nemzetközi regiszter bővülése gyorsította a folyamatot, de a bizonytalanság még így is próbára teszi a betegeket, hiszen a donor bárhol lehet a világban.

A betegek egy teljes hónapot töltenek az osztály négy fala között, eltávolodva a külvilág zajától és zűrzavarától.

- Jegyzi meg Mónika, majd hozzáteszi, hogy ha lenne elegendő hely, egy második osztályt is simán megtölthetnének, hiszen Szlovákiában egyedül itt végeznek nem rokoni donoros transzplantációkat felnőtt betegeknél. Ez az osztály a megújulás és az új élet lehetőségeinek otthona.

Mónika szemei ragyogni kezdenek, ahogy egy fiatal lány történetébe merül. Kilenc évvel ezelőtt a lány szervezete már nem mutatott reakciót a kezelésekre; a betegség teljesen elnyomta az egészséges vérképzést. Augusztusban hazaengedték, és a család felkészült a legrosszabbra, reményeik szinte eltűntek a sötét felhők alatt.

- emlékezik vissza Mónika, hangjában ott rezeg a néma fájdalom, amit a család búcsúja hozott magával. A szülők úgy határoztak, hogy hazaviszik a lányukat, hogy utolsó napjait a megszokott otthon melegében, szerettei társaságában tölthesse. Novemberben azonban váratlan fordulat következett be: a lány olyan kedvező eredményekkel tért haza, amelyek lehetővé tették a transzplantációt. A beavatkozás sikeres volt, és ma már boldog, teljes életet él, férjhez is ment. Noha a kemoterápia következtében gyermekvállalásra természetes úton nincs lehetősége, puszta létezése a remény győzelme a kétségbeesés felett. Később egy segítőcsoport kirándulásán – ahol a hasonló sorsú emberek egymásból merítenek erőt – megosztotta történetét. Hite, legyen az a természetben vagy Istenben, segítette őt? Nem tudni. De egy dolog biztos: a hit volt az a hajtóerő, amely lehetővé tette számára, hogy legyőzze a betegséget. A kiránduláson úgy beszélt az útjáról, mintha egy csodás mese elevenedett volna meg: "Kilenc éve el kellett volna tűnnöm, mégis itt vagyok" – mondta.

A csodák sora itt nem ér véget. Egy férfi páciens a segítőcsoport kirándulásán ismerte meg későbbi feleségét.

A nő egy másik beteget kísért, s kapcsolatuk nem rögtön alakult ki; egy későbbi telefonhívás teremtette meg közöttük a köteléket. Egy év elteltével házasságot kötöttek, és nem sokkal később világra jött a kislányuk. Ez a csoda természetes úton történt, annak ellenére, hogy a transzplantációt követően a férfiaknál a "nagykönyv" szerint csupán hét év elteltével lehet minimális esély a gyermekvállalásra.

- suttogja Mónika, a hangjában ott van a tisztelet az élet kiszámíthatatlan ajándékai iránt.

A nő sorsa igazán lenyűgöző. Korábban sosem tapasztalta meg a valódi szerelmet, és már azon volt, hogy végleg lemond a reményről.

- Mónika szavait idézi, ahogy a nő félig vicces, félig komoly imáját említi, miközben egy sejteket átszövő mosoly dereng az arcán. A kirándulás mindent megfordított, és ma, egy évtizeddel később, boldog családként élik mindennapjaikat. Ez a csoda kétségtelenül két ember életét is gyökeresen megváltoztatta.

Mónika munkáját a hit tartja össze. Minden reggel imádkozik, hogy segítséget kapjon a nap feladatainak megoldásához. Amikor új beteghez lép be, erőt kér, hogy a megfelelő szavakat találja meg.

- mondja, és a szavai olyan súllyal csengenek, mint egy fogadalom. A bizalom az, ami összeköti a betegeket és az osztály dolgozóit, és ami átsegíti őket a legnehezebb pillanatokon.

A kórház falain belül egy meghitt kápolna rejtőzik, ahol kedden és szombaton római katolikus misék zajlanak. Az osztály szigorúan zárt rendszerben működik, így a betegek nem tudják látogatni ezt a szent helyet. Azonban a pap, aki a miséket tartja, bármikor bemehet hozzájuk, ha kérik ezt, és ezt a lehetőséget Mónika szervezi meg. Sokan nem csupán gyónás miatt keresik fel őt, hanem lelki támaszra vágynak a nehéz pillanatokban.

- jegyzi meg Mónika, és a hangjában ott a megértés, hogy bizony mindenki másképp találja meg a megnyugvást.

Húsvét idején Mónika sokat gondolkodik a betegek és Jézus keresztútja közötti párhuzamon.

- mondja. A transzplantáció előtti út tele van fájdalommal és komplikációkkal, akárcsak Jézusé a kereszttel. A betegek kiszolgáltatottsága néha megalázó számukra, mégis, ahogy Veronika letörölte Jézus arcáról az izzadságot, úgy vannak ott a dolgozók, hogy segítsék őket. A végén pedig ott a feltámadás: a transzplantáció utáni öröm, amikor valaki meggyógyul.

- vallja Mónika. A betegek elkezdenek értékelni mindent, még a legapróbb dolgokat is. Az osztály dolgozói sem maradnak ebben érintetlenek. Látják, mennyire törékeny az emberi élet, és mennyit ér valójában az egészség. Mónika számára a betegek hálája - egy mosoly, egy köszönöm - mindent átértékel.

Amikor a nehézségek elárasztanak, Mónika hittel és bizalommal Istenre helyezi minden gondját.

- Befejezi a beszélgetést, és a mondandójában ott rejlik a hit, amely napról napra csodákat varázsol az osztály falain belül.