A természet varázslatos időrendje (DCLXVIII.)

Béke. Reményik Sándor tollából valamikor a '30-as évek végén születtek e sorok. Üzenete ma is időszerű, és mélyen megérinti a lelkünket.

1945. május 9-én a szovjet hadsereg megérkezett Prágába, ezzel hivatalosan is véget ért a II. világháború európai szakasza. E jeles nap 1951 után Robert Schumann javaslatára Európa napjává vált. Az Európai Unió alapító atyáinak szándéka az volt, hogy minden csatlakozó ország elkötelezze magát a tartós béke mellett, ezzel elősegítve a kontinens stabilitását és összefogását.

De figyelmezzünk Horváth István több mint fél évszázados gondolatára (Utunk 1971., 28. sz.):

A természet könyörtelen; nem hajlandó megvonni tőlünk virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát, még akkor sem, ha az emberi aljasság ezt megérdemelné. Az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentéte sújtja az embert, mint egy súlyos átok. Nincs könyörület; az ember kénytelen elviselni a pillangók szárnyának finomságát, a madarak énekének varázsát, még akkor is, amikor körülötte a gyilkosság, a bosszú és a barbárság tombol. Az ember rombol, az ember zúz, az ember öl, az ember kitaszít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom, és a csillag csillag. Az emberi gyarlóság nem képes megváltoztatni a természet örök rendjét.

Tanulnunk kellene az élő Természettől, hiszen ősidők óta a legjobb tanítónk. Ahogyan azt őseink is tették, figyelnünk kellene a természet csodáira és bölcsességére.

Május az ókorban Európa-szerte a tisztulás és engesztelés időszakát jelentette, amely számos szertartással járt együtt. Rómában ebben a hónapban különös figyelmet fordítottak a templomok rendbetételére: alaposan kitakarították a szent helyeket, és lem mosták az istenszobrokat, mintha ezzel készülődnének a nyár közepi nagy ünnepségekre. Ez a hónap tehát nem csupán a természet újjászületéséről szólt, hanem a lelki megtisztulásról is, amely a közösségi ünneplés előszobája volt.

A római hagyományok között az egyik legmeghatározóbb ünnep a Lemuria, amelyet május 9-én, 11-én és 13-án ünnepelnek. Ezen a napon a holt lelkek, vagyis a lemures emlékére tartanak engesztelő rituálékat, amelyek célja, hogy megnyugtassák a szellemeket és elkerüljék a balszerencsét.

Az Argei ünnep méltó folytatásaként jelent meg a római hagyományban. Az ünnep elnevezése az ógörög nyelvből származik, ahol az "Argeó" kifejezés a szántóföldre, illetve a pihenő, parlagon heverő állapotokra utal. E jeles alkalom bevezetésére március idusát követően Róma területén ideiglenes szentélyeket állítottak fel, ahol szalmából és kákából készült bábokat helyeztek el. E bábok, mint a föld termékenységének szimbólumai, május 15-e után ünnepélyes keretek között, a Vesta-szüzek főpapi irányítása alatt a Tiberisz folyóba kerültek, ezzel jelképes emberáldozatot mutatva be a termékenység istennőjének.

1897. május 9-én született Miháltz István geológus. Tanult a debreceni és a kolozsvári tudományegyetemen. Trianon után, 1922-től a Kolozsvárról Szegedre áttelepült Ferenc József Tudományegyetem földtani intézetében gyakornok, majd tanársegéd, adjunktus, docens, 1956-tól egyetemi tanár volt. A Magyar Alföld negyedkori rétegeinek felépítéséről és fejlődéstörténetéről részletes, anyagvizsgálati tényekre támaszkodó földtani összegezés megalkotója. A tömeges pollenvizsgálatok és üledékföldtani laboratóriumi vizsgálatok első magyar alkalmazója a földtani negyedkor kutatásában.

A „Majális” című versét így indítja Majális, 1929. májusában, Nagygalambfalván. A vers hangulata és tartalma mélyen rezonál az ünnep szellemével, a természet ébredésével és a közösségi együttlét örömével. Az évszakváltás varázsa és az ünneplés öröme együtt formálja a költemény első sorait, amelyek egyedi képekkel és érzelmekkel telítettek.

Kányádi Sándor, aki március 10-én látta meg a napvilágot, költészetében mindig is a természet csodáit ünnepelte. Szavaival megörökítette a világ szépségeit, a fák susogását, a patakok csobogását és a madarak dalát. Műveiben a természet nem csupán háttér, hanem élő, lélegző entitás, amely mély érzelmeket és gondolatokat ébreszt az emberben. Kányádi lírája egy varázslatos utazásra hív, ahol a természet az emberi lélek tükreként ragyog.

1800. május 12-én látta meg a napvilágot Jerney János, a neves őshazakutató. Jogi tanulmányait követően különféle közigazgatási tisztségeket töltött be, de szabadidejében elmélyült az önképzésben, nyelveket tanult, valamint levéltári kutatásokat végzett a magyarok őstörténetének feltárása érdekében. 1844-ben Keletre indult, ahol Moldvában régészeti felfedezéseket végzett, és bejárta a Fekete-tenger és az Azovi-tenger környékét egészen a Don torkolatáig. Utazásainak tapasztalatait 1851-ben könyv formájában osztotta meg, amelynek címe: „Jerney János Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845 között”. Ez a munka jelentős történelmi és földrajzi forrásként szolgál a korabeli Moldva és Besszarábia térségének megismeréséhez.

Május 12-e a Pongrác napja. Ezen a napon, a két barátjával - 13-án Szerváccal és 14-én Bonifáccal - akár még fagyos időt is csempészhetnek a tavaszba.

A hagyomány szerint Pancratius és Bonifatius ókeresztény vértanú volt, Servatius Rajna-vidéki püspök. Valószínűleg az ókori Róma Lemuria ünnepei köszönnek itt vissza: az ünnepségsorozat a holtak ártó szellemeinek kiengesztelését szolgálta. Lemuriát amúgy a termésért való aggodalom tette komorrá, nem lehetetlen, hogy a három jelképes szent alakjában a hagyomány szívóssága folytán a lemurok kísértettek.

Szervác napján, 1971-ben távozott az élők sorából Bányai János, aki nem csupán tanárként, hanem geológusként és muzeológusként is maradandót alkotott. Ő volt a Székelység című folyóirat alapítója és szerkesztője, hozzájárulva ezzel a székely kultúra és tudományos élet gazdagításához.

Nagy György erdőmérnök, erdészeti szakíró, 1961. május 13-án végleg a fenyveserdők világába költözött. Szülővárosában, a Székely Mikó Kollégiumban végezte el középiskolai tanulmányait 1912-ben. A Selmecbányai Erdészeti Főiskolán kezdte meg főiskolai képzését, ám a katonai szolgálat és a háborús események miatt 1914 és 1918 között a Sopronba áthelyezett Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolán fejezte be tanulmányait. Erdőmérnökként a Bánffy-uradalom területén, Ratosnyán dolgozott 1925 és 1940 között. Az Észak-Erdély visszacsatolását követően 1941 és 1944 között a Magyar Királyi Erdőfelügyelőség főmérnöki posztját töltötte be, majd 1945-től 1947-ig a Székely Mikó Kollégium főgondnoka volt. 1948-tól 1955-ig a Kézdivásárhelyen alapított magyar nyelvű Erdészeti Műszaki Középiskola vezetését látta el, ezt követően pedig a csíkszeredai Erdőkitermelési Mesterképző Műszaki Iskolaközpont igazgatójaként dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig. Legemblematikusabb munkája az 1955-ben megjelent „Fák és cserjék”, amely a szakmai közönség körében nagy elismerésnek örvendett.

Amennyiben a hőmérséklet mégis csípősre fordul, a népi hiedelmek szerint Zsófia 15-én érkezik, hogy felmelegítse a vizet és a levegőt, és hogy felszabadítsa a réteket és erdőket az utolsó fagyos szentek zabolázatlan uralma alól.

Elég-e mindez a tavaszból lassúdan nyárba dobbanó élő természetnek?

Az ember nem csupán látogató e bolygón. Viszont az élet csodáját könnyedén romba döntheti felfuvalkodott naivsága.

Ne engedjük, hogy a sorsunkról mások ösztönös, végső lépései dönthessenek itt, Európában! A természet nyugalmát kint, az élő világban, míg a saját belső békénket magunkban kell felfedeznünk. Ezt a gondolatot Csók István is sejteti A tavasz ébredésében, ahol a tavasz megújulása a belső harmónia keresésének szimbóluma.

Nem szabad Tóth Árpád 1917-ben, az első világégés kellős közepén írt Elégia egy rekettyebokorhoz című versének utolsó vízióját valósággá tennünk:

Szivárvány ragyog a fűszálak között, szivárvány játszik az ágon,

S a boldogság szellője szárnyra kap, miközben a hószínű Béke szárnyai táncolnak az égen.

Mert a béke az emberi lélek belső harmóniája kell, hogy legyen. Csak ő lehet a világ igazi vezetője, aki irányt mutat a szeretet és megértés ösvényén.