Bajor Imre úgy tűnik, két irányból kapta a csapásokat: "Nem értem, miért ért ez a hatalmas pofon, hiszen mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat nyújtsam."

Amikor Bajor Imre a negyvenes évei végén kifejtette, hogy szerinte már csak néhány év maradt hátra az életéből, sokan azt gondolták, hogy talán csak túlzásba esett.

Korábban, ha három napig mulattam egyfolytában, másnap reggel akkor is el tudtam menni dolgozni, semmi bajom nem volt. Ma egy nap szórakozást három napig kell kipihennem, hogy rendbe hozzam magam. Valamit ki kell találnom a jövőre nézve, hiszen nem keresek annyit, mint Al Pacino vagy Robert De Niro, tehát sok tartalékom nincs."

Bajor Imre a Meglepetés szerint ezután sem vett vissza a tempóból. Játszott, fellépett, turnézott, kisebb falvakba is elment, ha ott várták. Élvezte a közönséget - és a színpad biztonságát. Nem tudott nemet mondani. A vég nélküli munka azonban felőrölte. 52 évesen előbb a bokája tört el, aztán idegkimerüléssel került kórházba, végül mély depresszióba zuhant. Egy időre teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Amikor később újra megszólalt, ezt mondta:

Mi, színészek, olyanok vagyunk, mint különleges tészták, eltérve a hétköznapi emberektől. Érzékenységünk sokkal fokozottabb, minden apró rezdülésre hevesebben reagálunk. Az állandó hajtás és a megfelelési kényszer szinte felemészt minket, az idegrendszerünk minden szála feszülten vibrál. Előbb-utóbb a cérna elszakad, és utólag visszagondolva, valóban csoda, hogy eddig eljutottam.

Bajor Imre mögött mindig ott volt a családja, különösen második felesége, Ildikó, akivel egy Szulák Andrea által szervezett házibuliban találkoztak először. A színész sziporkázó humora és közvetlen stílusa azonnal lenyűgözte Ildikót, aki Bajor Imre két gyermekét, Lilit és Marcit is szívesen fogadta a családba. Noha közös gyermekvállalásra nem került sor, kapcsolatuk rendkívül mély és őszinte volt. Ildikó a legnehezebb pillanatokban is ott állt Imre mellett, még akkor is, amikor a színész depressziója a legmélyebb pontra jutott.

Az, hogy Imre ennyire önironikusan tudott beszélni saját magáról, az egyik legnagyobb varázsa volt. Nem félt kimondani az igazságokat - sem magáról, sem a szakmáról. Szeretett élni, és szeretett adni. A kollégái, barátai is imádták: Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Verebes István, Havas Henrik vagy Koós János is ott voltak a közeli körében. Fülei nyaralója, a budai medencés háza - ezekre nem csak büszke volt, hanem valódi otthonként tekintett rájuk.

És sosem kendőzte el az alkoholhoz fűződő kapcsolatát sem:

Soha nem fogom elfelejteni, amikor jó néhány éve, az akkori Népszínház falai között, valaki megkérdezte tőlem, hogy mi az, ami a legjobban vonz a színház világában. Tiszta szívből válaszoltam: a büfé és a pénztár! Ezzel a merész vallomással én voltam az első Magyarországon, aki ilyen nyíltan állt ki a véleménye mellett. Nem meglepő, hogy egy fegyelmi intézkedést is kaptam érte!

Őszinte, szókimondó és rendkívül érzékeny lélek volt. Hiába próbált meg lassítani, megállni, egy idő után már nem volt visszaút. 2014 elején az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak nála, és őszinte szavakkal közölték, hogy az esélyei csekélyek. Kínába utazott, bízva abban, hogy egy különleges kezelés talán segíthet rajta, de a sors nem adott neki több lehetőséget. Mindössze 57 évesen távozott az élők sorából.