Persze, itt van egy egyedi változat a "Felejtés ellen" témakörében: **Az Emlékek Őrzője** Az idő múlásával hajlamosak vagyunk elfelejteni a számunkra fontos pillanatokat, mint egy homokszem, ami eltűnik a tengerben. Az emlékek, amelyek egykor ragyogtak,
Az emberiség, ez a sokszínű hívő-hitetlen közösség, számtalan módszert eszkábált ki, hogy megvédje magát a felejtés sötét árnyaitól. Például megalkotta a kalendáriumot, hogy ne felejtse el a születésnapokat, a házastársa, a gyermekei és az unokái jeles napjait, sőt, még a szülőkét is, mert ebből könnyen családi viszály, duzzogás, s végső soron zűrzavar támadhat. A születésnapok nem csupán az egyének életében bírnak jelentőséggel, de egy-egy ország történetében is elengedhetetlenek. Sok helyütt például a monarchia uralkodójának, legyen az király vagy királynő, születésnapja nemzeti ünnepként vonul be a történelembe. Amikor bekövetkezik a trónöröklés, újabb ünnepnapokat írnak elő, legyen az alkotmányos vagy diktatórikus döntés. E napok köré szerveződnek a várva várt munkaszünetek, felvonulások és kegyelemosztások. (Ha nálunk egy centivel tovább tartott volna a Ceauşescu-diktatúra, bizony január 26-a vált volna a nemzeti ünneppé augusztus huszonharmadika mellett, és ez lett volna az a pillanat, amikor elkezdődött a farsang, a mezőgazdasági év és a falusi filmhónap stb.) Aztán a demokratikusabb területeken a nagy jelentőségű események évfordulói köré építették az ünnepeket, mint például a közelgő március 15-e.
A naptár mellett az írás bizonyult a legmeghatározóbb eszköznek az emberiség történetében, mint a felejtés ellenszere. Ahogy a népek megtanultak írni, mindent dokumentáltak, ám ezzel egyidőben megjelent a cenzúra is — legyen az öncenzúra vagy hivatalos elnyomás. "Ezt nem szabad lejegyezni, nem kellett volna, ezt törölni kell" — hallhattuk sokszor, sőt, sokan az életüket is vesztették e szavak következtében. Élt a könyv, a folyóírás, és a Gutenberg-galaxis fénye lassan kezdett halványodni. Az írás forradalmasította az emberi létezést: míg egyesek csöndben írtak, mások felháborodtak a szavak hatalmán, a szerelmes levelek varázsáról regényeket lehetne írni, míg a rágalmazó vagy feljelentő írások nemegyszer rabságot vagy akár halált is hoztak. Rögzítették, ki mit mondott, sőt, még azt is, amit csak gondolt...
A bánat akkor kerekedik felül, amikor a feljegyzések olvashatatlanná válnak, és az információ, amely egykor élt, végleg eltűnik. Gondoljunk csak egy neves történész hagyatékára, amelynek egy része menthetetlenné válik, mivel írásai és kéziratai a kor irónviszonyai miatt puha grafitceruzával készültek. Ha ezeket nem digitalizálják sürgősen, a tudás, amelyet őrzött, örökre elveszhet. Emellett számos régi, törzsi, elhunyt civilizáció írásának megfejtése még mindig várat magára. Hiába alkalmaztak matematikai modelleket, a rejtjelek titka nem adta meg magát. Ha két szélsőséget kellene megfogalmaznom a mesterségek világában, azt mondanám: a társadalmi munkamegosztás következtében a kőfejtő és a kódfejtő áll egymással szemben, mint a tudás és a titok határvonalán.
Nem éppen a legboldogabb élmény, amikor valaki megfeledkezik a kártyája vagy zárkódja jelszaváról. Éppen ezért sokan hajlamosak könnyen megjegyezhető kódokat választani, mint például születésnapokat vagy fontos történelmi dátumokat. Az igazán biztonságos megoldás nem a klasszikus betűszám kombinációk, amiket egy számítógépes hacker könnyedén feltörhet, hanem inkább egy szokatlan szókép, mint például zergepup_98. Ez a megközelítés nemcsak kreatív, hanem sokkal nehezebbé teszi a kódunk kitalálását is.
A felejtés elleni harc szülötte a képrögzítés, amely kezdetben festmények és rajzok formájában jelent meg, majd végül a fényképezés robbanásszerű elterjedésével vált mindennapivá. E folyamat része lett a Facebook és a közösségi média is, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy megőrizzük emlékeinket. A képek, amelyek időről időre felbukkannak, emlékeztetnek minket a múltunkra: arra, hogy jártál Velencében, vagy épp Alsónyékládházán. Megörökítik a gyerekek vidám pillanatait, anyuka új napernyőjének boldogságát, a disznótorok hangulatát, vagy a mulatságos grimaszokat, amelyeket a családi összejövetelek során vágtatok. Emlékek öntudatlanul is előtörnek, amikor eszedbe jut, hogy együtt buliztál a Nagy Színésszel, vagy amikor egy különleges lány megdobott egy mosollyal. A lehetőségek tárháza végtelen, és mindegyik egy újabb színt visz életünk vásznára.
Lélekkurkászok figyelmeztetnek, hogy a felejtés hasznos is lehet. Elfelejthetjük az iskolát, amit nem szerettünk, a tanárok nevét, akik pikkeltek reánk, elfelejthetjük, hogy egyszer megsértettek, és végül megbocsátunk "az ellenünk vétkezőknek". Az angolban a felejtés és a megbocsátás közel áll egymáshoz - 'forgot' és 'forgive'. A felejtés segít a tanulásban. Az új ismeret kitörli a korábbit, vagy csak részben, de képessé tesz az újabb befogadására, mert senki feje nem káptalan. (A szó nem a fejevesztett magyar megfelelője!)
Valóban létezik olyan tudományág, amelynek alapja a felejtés. Az elfeledett és megsemmisült civilizációk, városok, titokzatos várak, csataterek, templomok, sőt, tenger mélyére merült hajók vagy porosodó iratok titkait tárja fel a régészet és a történelem. Ezek a tudományok azt kutatják, amit az emberiség nevetve, zokogva vagy éppen közömbösen hátrahagyott. Ebből születnek a büszkeségek és a félreértések, a nemzetek közötti versengések, a cáfolatok és a legendák lebontására tett kísérletek, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy gazdagabbá és élhetőbbé tegyük múlttudatunkat, segítve ezzel abban, hogy ne érezzük magunkat magányosnak a teremtés tágas világában.
