Kiszáradva, mint egy titkos mese és vízzel teli, mint egy álmokkal teli tükör, a kardoskúti Fehér-tó mindig megőrzi fehérségét.
A Körös-Maros Nemzeti Park területén elhelyezkedő kardoskúti Fehér-tó igazán megérdemli a nevét. Ez a sekély vízfelület a szikes tavak családjában különösen a fehérvizű szikes tavak kategóriájába sorolható, így nem csupán elnevezése, hanem sajátos jellemzői révén is kiemelkedik a környező tájból.
A szó ökológiai értelmében az ilyen víztestek nem is igazán tavak, hanem nagyon ritka és értékes vizes élőhelyeknek tekinthetők. Rendszerint az őszi-téli csapadék érkezésével alakul ki a vízborítás a Fehér-tó medrében. A tó vízellátását lényegében csak a csapadékvíz alakítja, mely rendszerint az őszi-téli időszakban tölti fel a lefolyástalan medret.
Teljes vízborítás esetén egy körülbelül 100 hektáros vízfelület jön létre, amelyhez legfeljebb félméteres mélység társul. Ezt a nyílt vízfelszínt folyamatosan mozgásban tartják a legkisebb szelek is, amelyeknek semmi sem állja útját a környező pusztaságban. A fehérvizű tavak vize erősen lúgos kémhatású, és lebegő agyagkolloidok miatt zavaros. Ebből adódóan színük opálos, szürkésfehér, ami miatt különösen világos a kardoskúti Fehér-tó vízfelszíne. A zavaros víz annyira átlátszatlan, hogy a napfény csupán 1-2 cm mélyre jut le a felszínen.
A forró nyári napok során a sekély víztestek gyorsan átveszik a környezeti hőt, ami fokozott párolgáshoz vezet. Ez a folyamat szívóhatást generál, lehetővé téve, hogy a mélyebb rétegekből sós talajvizek emelkedjenek fel. A nyár végére a meder teljesen kiszárad, és szinte vakító fehérséggel borítja a tájat. A víz eltűnésével a koncentráltan felhalmozódott oldott sók a felszínen kristályos formában jelennek meg. Ekkor mondják, hogy a meder "kivirágzik", és a sziksó, más néven szóda, fénylik a napsütésben. A helyiek régen ezt a természetes anyagot összesöpörték, hogy mosószerként hasznosítsák.
A fehér szikesek szélsőséges körülményeit csak az ehhez alkalmazkodó jellegzetes életközösség képes tolerálni. A kiszáradó aljzat iszapfelszínén speciálisan sótűrő, illetve sókedvelő növénytársulások élnek, melyek legközelebbi rokonait a tengerparti és a tengermelléki sós és félsós állóvizekben, lagúnákban találjuk meg.
Ezek a szikes térségek nemzetközi jelentőségű vízimadár vonuló- és pihenőhelyek az őszi és tavaszi madárvonulás során. A kardoskúti Fehér-tó is fontos gyülekező- és pihenőhelye a vonuló darvaknak, valamint a különböző lúd-, réce- és partimadár fajoknak, melyek főként az északi félteke tundrai övezetében költenek.
