Mái Attila "Luxáció" című műve egy különleges utazásra hívja az olvasót, amelyben a belső konfliktusok és a megélés mélységei bontakoznak ki. A szöveg atmoszférája sűrű és érzelmekkel teli, ahol a szereplők küzdelmei és vágyai lenyűgöző képekben jelennek

Apám harminc éven át testnevelő tanárként dolgozott abban az általános iskolában, ahol most én is tanítok. Itt ment nyugdíjba, és az intézmény saját halottjának tekinti, ami igazán megtisztelő. Magas, vékony testalkatú férfi volt, hosszú karokkal és lábakkal, keskeny csípővel, arányos testfelépítéssel. Jelenleg a tanáriban készülök a következő órámra, míg a kollégák az udvaron cigarettáznak. Amíg elszívják, kétszer is átnézem a jegyzeteimet a szavanna éghajlatáról és élővilágáról. Magamhoz veszem a szertár kulcsát, majd elindulok lefelé a lépcsőn az alagsor irányába.

A folyosó sötét, a karbantartónak már három napja jeleztem az izzók állapotát, de csak annyit mondott, hogy holnapra meglesz, miközben egy pillantást se vetett rám, majd halkan elslisszolt, mintha csak bujkálna előlem. Botorkálva az ajtó felé indulok, a telefonom fényével utat keresek, belépek az apró szertárba, és felkapcsolom a villanyt. Azonnal szembe találom magam a szemléltetőeszközzel, apám kétméteres csontvázával, amely egy görgős alumíniumállványon áll. Apámat hatszáznyolc napja búcsúztattuk el, és azóta a két legszínesebb nyakkendőjét váltogatom, amelyeket egykoron viselt. Halálos ágyán súgta a fülembe a gyerekkorom kedvenc mondókáját, és most ez a csontváz segít nekem megérteni az emberi vázrendszer felépítését, az izmok tapadási helyét és az ízületek működését.

Apám, mielőtt nyugdíjba vonult volna, váratlanul felajánlotta a teljes csontvázát az iskolának, ám erről – mint kiderült – elfelejtette értesíteni a családot. A gyászszertartás szervezésekor a temetkezési vállalkozó kissé zavartan hozta fel ezt a furcsa hírt. Két évig kollégák voltunk, és gyakran panaszkodtam neki a szünetekben, hogy a műanyag csontvázmodell túlságosan kicsi, így gyakorlatilag használhatatlan a tanítás során. „Mi lesz veled, ha én már nem leszek itt?” – kérdezte egyszer. „Hiányozni fogsz, de azt hiszem, meg fogom oldani” – feleltem. „Nem, kisfiam, tudom, hogy szükséged lesz rám” – mondta határozottan. Apám soha nem osztotta meg senkivel a családunk történetét, és anyámmal sem értett egyet abban, hogy a létezés nehézségeit a saját életének kibeszélése segíthetné. Hiányzott belőle az ambíció, a karrierje sosem volt a középpontban. Viszont jóképű és izmos férfi volt, aki mindig késő este tért haza. „Apád megint túl sokat dolgozik” – mondta anyám gúnyosan, majd hozzátette: „Esküszöm, ha újrakezdhetném, soha többé nem választanék vonzó férfit.” A hangjában érződött a csalódottság, amit a mindennapok hoztak.

Egész nap a Take Me Back To Edent hallgatom, folyamatosan ismételve, mert valami különös, bizsergő érzést ébreszt bennem – egy erős honvágyat egy olyan hely iránt, ami talán sosem létezett. Apámra gondolok, ahogy öltönyben belép az anatómiai intézet ajtaján, előhúzza magával ragadó báját, és ha a mosolya nem lenne elég, némi készpénz zsebbe csúsztatásával elintézi, hogy a boncolás után a lágy részeket eltávolítsák a csontjairól, majd porcelánfehérre főzzék, végül pedig oktatási segédletté állítsák össze. Minden hétfőn, szerdán és pénteken ebédszünetben lemegyek a szertárba, hogy megöleljem apámat, végigsimítok a bordáin, és óvatosan benyúlok a szemüregébe, meglepve csodálom a hosszú ujjperccsontjait. A koponya építkezése világosan jelzi, hogy milyen funkciókra lett tervezve, és hogyan tudja ezeket ellátni. A cranium cerebrale, azaz az agykoponya csontjai szoros összhangban illeszkednek egymáshoz, védelmet nyújtva az agy számára a külső behatásokkal szemben. Az „ízesülés” számomra az egyik legszebb kifejezés, a másik pedig a „szóhasadás”. Irigylem apám formás koponyáját, férfiasan szögletes állkapcsát és a szabályos fogsorát, amit anyám filmvászonmosolyúnak gúnyolt. Beszélek hozzá, kigurítom a folyosóra, sétálunk fel és alá, közben elmondom neki, hogy mennyire hiányzik, és azt is, hogy igaza volt: tényleg szükségem van rá.

Apám, ha időben hazaért, lefekvés előtt inkább idétlen versikéket talált ki, mintsem meséljen. Anyám este megfürdetett, puha törülközőbe bugyolált, és átadott apámnak, mintha csak egy téves címre érkezett csomagot kapott volna. Apám a hátán cipelt be a szobámba, az ajtót félig nyitva hagyta, majd térdre ereszkedett mellettem, betakargatott, és elkezdett mindenféle őrült, képtelen mondókát kitalálni, amiknek sokszor a jelentését sem értettem. Még mindig élénken él bennem az egyik kedvencem:

Bár a történelem során sokan vitatták Sztálin politikai döntéseit és hatását, én mégis különös érdeklődéssel tekintek Joszif Visszarionovics életére és munkásságára. Az ő szerepe a 20. századi történelemben, valamint a Szovjetunió fejlődése és átalakulása szempontjából megkerülhetetlen.

jólfésült bajuszát,

jobban, mint Karl Marx

kócos, ősz szakállát,

A Dnyeper partján éltem át a legszebb pillanataimat.

Élni a filigrán Patyomkin-faluban, ahol a világ minden színe és árnyalata összefonódik, olyan, mint egy álom valóságba öltöztetése. A házak, mint művészi alkotások, aprólékos részleteikkel mesélnek a múltról, míg a szél lágyan simogatja az utcák kövét, mintha minden egyes lépést ünnepelne. Itt az élet ritmusa egyedi dallamot játszik, és a mindennapokban is felfedezhetjük a szépséget, amely a látszólag egyszerű dolgokban rejlik. Az emberek, mint a falukép részei, mosolyaikkal és történeteikkel gazdagítják a hely varázsát, így a filigrán Patyomkin-falu nem csupán egy hely, hanem egy érzés, amely örökre megmarad a szívünkben.

Bár Szolzsenyicin írásművei mély filozófiai és történelmi rétegekkel bírnak, megpróbálom egyedi stílusban, saját szavaimmal kifejezni a gondolataimat. Képzeld el, hogy az emberi lélek, mint egy bonyolult labirintus, tele van rejtett zugokkal és sötét sarkokkal. Az élet nem csupán a jónak és a szépnek a keresése, hanem egy folyamatos harc a belső démonainkkal is. Minden egyes döntés, minden egyes lépés egy újabb kulcs a labirintus megértéséhez. Ahogy haladunk előre, a világ körülöttünk változik, akárcsak a színek a naplementében – egy pillanatra csodálatos, de hamarosan eltűnik, hogy helyet adjon az éjszakának. Ebben a sötétségben azonban nem csak félelmek, hanem lehetőségek is rejlenek. A kérdés csupán az, hogy merjük-e felfedezni a mélységeket, ahol a legnagyobb kincsek bújnak meg. A társadalom, amely körülvesz minket, sokszor olyan, mint egy nagy, zord gépezet, amely hajt minket a megszokott irányba. De mi lenne, ha megállnánk egy pillanatra, és megkérdőjeleznék a létezésünk értelmét? Az igazi bátorság nem csupán abban rejlik, hogy kiállunk az igazunkért, hanem abban is, hogy képesek vagyunk megkérdőjelezni a saját hitrendszereinket, és megkeresni az egyedi utunkat a világban. Így hát, bár Szolzsenyicin hangja erőteljes és kíméletlen, a mi hangunk is lehet más, egyedi dallam, amely a saját tapasztalatainkból és érzéseinkből fakad. Mert végső soron mindannyian egyedi történetek vagyunk, amelyek összefonódnak egy nagyobb narratívában, és csak rajtunk múlik, hogy mit írunk bele a saját fejezetünkbe.

A gazos Gulagon pihenni és a napfényt élvezni,

Szerettem azt elképzelni,

hogy Lenin szifiliszben dobta fel a talpát,

és nem holmi gutaütés

lágyította meg barázdált arcát.

Apám úgy vélte, hogy a tehetség abban rejlik, hogy képes vagy gyorsan tanulni, és kihasználni a lehetőségeidet a kitűnésre. Az igazi gyengeség pedig az, amikor ezeket a lehetőségeket elszalasztod. Ha valamiben kiemelkedő vagy, fiam, akkor kötelességed azt megmutatni, felvállalni. Hidd el, mindenkinek megvan a saját erőssége. Az életben bármikor érhet csalódás, és bár a nevetés a legjobb gyógymód, a valódi bátorság az, ha kérdés nélkül felállsz a padlóról, és újra kezded az egészet. Apám számára az iskola volt az egyetlen munkahely, és ott érezte magát a legjobban. "Mineksz ugrabugrálni, ha itt van a helyem?" – mondta anyámnak, amikor elfogyott a hó végi pénzünk. Apám szerette az életet, és úgy viselkedett, mint aki soha nem gondol a halálra. Anyám temetésén mint egy ében márványszobor állt a sír mellett, az érzelmek mintha elkerülték volna az arcát. A gyászoló családtagok hazafelé indultak, én az autóban vártam rá, percekig mozdulatlan volt, a bal lába alig észrevehetően remegett. Hajbókolt a sírkő előtt, karjait szétnyitotta, a fejét oldalra billentette, majd megfordult, és lassan felém indult. Beszállt az autóba, és órákig csak kocsikáztunk a városban. A Trisztán és Izolda szólt teljes hangerőn, és ott, abban a pillanatban éreztem meg igazán, hogy Wagner zenéje valahogy soha nem lesz a barátom.

Nem sírtam apám temetésén, és még a könnyeim is elkerültek. A halálát szinte felfoghatatlanul fogadtam el, olyan könnyedén, mintha csak egy napi rutint hajtottam volna végre; hetekig a gyász szavát is elfelejtettem. Hét hónappal később, mikor lementem a szertárba, térden állva kértem bocsánatot tőle. Azóta egy teljes év eltelt, és sötét ruhákba burkolóztam, a buksztárcájában őrzött fekete-fehér igazolványképét mindig magamnál hordtam. Amikor a boltban a pénztáros elé álltam, az ezresek között óvatosan nyúltam a kissé gyűrött relikviához, és mondtam neki: „Bocsánat, ez csak az apám, tudja, nemrég távozott.” Visszatettem a pénzem közé, mintha a múlt súlya nem hagyna el. Apám testét csontok nélkül helyezték egy laminált exhumálóládába, anyaga folyékony állapotba került, és a földbe szivárgott, alig egy maroknyi sárröggé alakulva.

A szertár hűvös, sötét sarkában állunk, körülöttünk a tudományos eszközök és a fehér falak között ott figyel a kétszáz centis csontváz, mellette pedig apám. Az ő nevelési stílusa soha nem volt egyértelmű számomra; anyám mindig azt mondta, hogy a szeretetét azzal fejezte ki, hogy engedett nekem. Most a vállövét figyelem, a humerus és a scapula közötti ízületet, a széles calviculát, ami a test legexponáltabb csontja, és a felkart köti össze a törzzsel. A vállban a természet szinte mindent feláldozott a mobilitás érdekében: sekély vápa, nagy felkarcsont fej, laza ízületi tok, és csupán néhány erős szalag tartja egyben ezt a csodálatosan mozgékony struktúrát. Elgondolkodom rajta, hogy talán más irányt vehettem volna az életemben, ha apám szigorúbban nevel, ha kevesebb szabadságot ad nekem és az álmaimnak. A váll kificamodása gyakori probléma, és a luxáció akkor következik be, ha a túlzott erő hatására az ízületi fej kiugrik az ízületi árokból, így egy új valóságban, külső beavatkozás nélkül marad. Ilyenkor a legfontosabb, hogy helyreállítsuk az elmozdult ízvégeket, és visszaállítsuk a sérült szalagok integritását; ezt követően pedig biztosítani kell az ízület nyugalmi állapotát rögzítéssel. A test és a lélek gyógyulása talán párhuzamosan zajlik, és mindkettőnknél ott lebeg a kérdés: miért nem tudtunk jobban vigyázni arra, amit kaptunk?

Ugyanabba az iskolába jártam gyerekként, ahol most tanítok. Apám biológiát tanított, és nem csupán az alapvető tananyagra korlátozódott: velem együtt bemagoltatta az emberi csontváz kétszáznyolc csontjának latin nevét. Az ő szenvedélye és elhivatottsága inspirált arra, hogy én is biológia tanár legyek. Viszont ő is miattam vált szemléltetőeszközzé. Most, a szertárból kigurítom a csontvázat, és egyre nagyobb sebességgel tolom magam előtt, futni kezdek a folyosón a lépcső felé. A csontváz hosszú karjai és lábai élénken lobognak, apám pedig mintha csak velem együtt táncolna az örömben. Amikor elérkezem a parkolóhoz, leveszem a görgős alumíniumállványról, majd ügyesen betuszkolom az autóm hátsó ülésére.