Manuela Holban lenyűgöző festményei ismét Kolozsvárra érkeztek, hogy elbűvöljék a művészet szerelmeseit.

Manuela Holban kora ifjúságától kezdve eltökélt volt, hogy festészetet tanuljon. Előbb a fővárosi Képzőművészeti Gimnáziumban végzett, majd a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán, ahol Corneliu Babának, a román festészet titánjának a tanítványa volt, akit sok kritikus Goyához hasonlított, és aki valószínűleg a 20. század legjelentősebb román portréfestője volt.

Diplomája megszerzése után a fővárosi Nemzeti Művészeti Múzeumban restaurátorként kezdett dolgozni, ahol az elődök művészete iránti mély tisztelete és megbecsülése kezdett formálódni. 1987-ben elhagyta szülőföldjét, és az Egyesült Államokban keresett új lehetőségeket. Itt folytatta művészi pályafutását, nem mindig a legkedvezőbb körülmények között, ám az otthonról hozott tudással és szilárd művészi értékekkel felvértezve.

Az azóta eltelt közel négy évtized alatt több mint harminc egyéni, és több mint negyven csoportos kiállításon mutatta be munkáit, amelyek eljutottak a művészetkedvelő közönséghez városa, Washington galériáinak falain, de a kifinomult New York-i közönség is megcsodálta őket. Számos más amerikai városban is kiállított, például Pittsburghben, Princetonban, Newburgban, Norfolkban, Libanonban és más városokban. Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Izraelben is voltak kiállításai, és olyan neves galériák képviselik, mint például a Chiz (Pittsburgh, PA), a Pierogi 2000 (Brooklyn, NY), a Muse (Columbus, OH) és a Maria Pestana (Madrid, Spanyolország).

Megtisztelő számunkra Manuela Holban és munkáinak jelenléte a Minerva Galériában. Egyrészt azért, mert emlékszünk arra, hogy a művésznő több mint hat évvel ezelőtt, 2018 őszén, 31 évnyi emigráció után először tért vissza a szülőföldjére, és úgy döntött, hogy műveit Kolozsvárra hozza, hogy azokat városunk Művészeti Múzeumában állítsa ki, és csak azután mutatkozzék be a bukaresti közönségnek.

Most újra adódik a lehetőség, hogy találkozzunk és felfedezzük a művészi alkotásait. Ezek a művek egy új perspektívába helyezik művészetét, valószínűleg Izrael mediterrán napsütésének hatására, ahol az utóbbi években élt és alkotott, férje Románia érdekében végzett diplomáciai tevékenysége révén. Az alkotások olyan régmúlt idők értékeit idézik fel, amelyek mély nyomot hagytak Európa és a világ kultúrájában. Ugyanakkor ezek a művek egy új dimenziót nyitnak meg: fényekkel és árnyékokkal teli, érzékeny és titokzatos sorozat, amely az említett örök értékek mellett világos és egységes álláspontot képvisel.

A művésznő legújabb alkotásában egy olyan témát jár körbe, amely már korábban is foglalkoztatta, de most egy teljesen új perspektívából közelíti meg. A tükör "emlékezetének" fogalma, mint sejtelmes lehetőség, új dimenzióba lép. Ő úgy véli, hogy a tükör üvegszekrényében a benne tükröződő képek és karakterek örök életre kelnek, szinte megörökítve a pillanatokat. Ezek a foglyul ejtett szereplők nem csupán egyszerű képek; ők az "emlékezet labirintusának" új szálain folytatják történeteiket, hiszen mindannyian ugyanannak a tükörnek a foglyai. Találkozásaik, vitáik és búcsúzásaik során új életre kelnek, új narratívákat szőve maguk köré. Manuela Holban festményei tehát olyan vágyak és álmok vizuális megjelenítéseivé válnak, amelyek mindannyiunkban ott lapulnak, és amelyeket soha többé nem fogunk ugyanolyan részletességgel látni, mint ahogyan azok a tükörben tükröződtek.

Emlékezetünk rendszerint rejtélyes, kifürkészhetetlen fátylat vet rájuk, általában szigorú titkokként, elhallgatott érzelmekként kezeli őket, de azok időről időre feltörnek tudatunk mélységeiből, borzongatva bennünket, néha szorongást, máskor örömöt vagy fájdalmat okozva.

Ebben a bűvös világban a szereplők határozottan megfogalmazzák és vállalják identitásukat, azt a tért és időt, ahonnan előtűnnek és ránk néznek. Ez a reneszánsz fénykorának és hanyatlásának időszaka, valamint a következő évszázadokba való átmenet időszaka. Időről időre a fátyol is fellebben, lehetőséget adva arra, hogy belépjünk ebbe a varázslatos birodalomba, ahol valódi egyéniségekkel találkozunk: Saskiával, Helène Fourmenttal, vagy akár Casanovával, akit a művésznő hódító és gáláns kalandjainak különböző megjelenéseiben örökít meg. E művek sorozata így világos nyomokat kínál, amelyek végső soron a néző számára kínált kódként rendeződnek, hogy e káprázatos világ titkait felfedezhesse.

Manuela Holban valóban az illúziók mestere. Olyan érzése van az embernek, mintha a szereplők valóban abban a világban léteznének, amelyre vágyik. Az a benyomás keletkezik, hogy akár még az arcuk vonásait is jól kiveheti, és megértheti cselekedeteik és gesztusaik mögötti szándékokat, mintha a titokzatos fátyol egyes szögekből lekerülne, és úgy érezhetné, hogy az elbűvölő, varázslatos személyt meg is érintheti. Az a csalóka illúzió fogságába esik, hogy a tükörből visszaverődő arcok helyett hirtelen a sajátját látja, amelyből a legmélyebb, legjobban elrejtett titkai is kiolvashatók. A művésznő üzenete a metafizikából és saját belső tapasztalataiból ered, lehet, hogy csupán egy felhívás az elmélkedésre, de ugyanakkor egyfajta apológia is a tudatunk mélyén rejtőző világokért. Ezek a világok felett csak a reneszánsz fényének, az ember művészetbe és az egyetemes figyelem középpontjába történő visszahelyezésének fátyla borul. Így a művész valódi üzenetének kulcsa talán éppen az a válasz, amelyet ezekre a dilemmákra önök adni fognak.

Ezek a művek nem könnyen tárulnak fel. Minél tovább nézzük e világot, annál mélyebbre hatolhatunk benne. Sokat látott árkádokkal szegélyezett nagyvonalú terek, elveszett suttogások hosszú folyosói, amelyek utazásra, minden felfedezésére invitálnak, különös illúziókat keltő megjelenések és reszkető pillantások, érzékeny vagy kétségbeesett szerelmes gesztusok, hátborzongtató lámpások sejtelmes világában. Mindezen történetek részének érezzük magunkat, az érzékiség kínzó árnyai, a gyönyörű Velence, a frivol Franciaország vagy Spanyolország látszólag merev, rejtett maszkjainak titokzatos levegője - és mindez együtt, azzal az egyértelmű céllal, hogy rögzüljön a retinán, belevésődjék az emlékezetbe, metafizikai reflexiókat indukáljon, amelyektől szabadulni nem lehet. A testi és a szellemi provokáció. Az élet egész karneválja.

A művésznő kompozícióinak szigorú felépítése és egyedi színvilága még inkább kiemeli a részletek varázsát. Munkáiban a formák és a rendkívül gazdag színskála játssza a főszerepet. A vörös, kék és zöld árnyalatok magabiztosan vonulnak végig ezeken a műveken, lenyűgöző harmóniát teremtve.

Úgy vélem, hogy a kolozsvári középkori pincénk labirintusában megrendezett kiállítás igazán jót tett ezeknek a műveknek, és még inkább közelebb hozta őket az ábrázolt alakokhoz. Szeretném kifejezni gratulációmat Manuela Holbannak, és megköszönni, hogy bemutatta nekünk új alkotásait. Ismét lehetőséget adott arra, hogy felfedezők legyünk ebben a világban, amelyet az Egyesült Államokban és más tájakon álmodott meg és alkotott, ugyanakkor mélyen gyökerezik itt, a földben, amelyen élünk.