Meggypiros árnyalatával festette újra a kádári panelszürkeség monotonitását - Dr. Mezey György 1941-2025.

A vasútállomás peronján várt rám. Az egyik oszlopnak dőlve, kapucnis fejét mélyen a vállára húzta, így kissé úgy festett, mint egy jedi lovag. Szikár alkata, barázdált arca és egyenes tartása mind azt a sejteket idézte, amit a sci-fi hősökben láttam. Ahogy közeledtem, figyeltem, ahogy az emberek sorban haladnak mellette a peronon, senki sem állt meg, senki sem ismerte fel. Ezzel szemben én, ahogy közelebb értem, egyre hevesebben éreztem a szívem dobbanását. Elkapott a régi, kamaszos nosztalgia, és bármennyire is tűnt nagyképűnek vagy talán gyerekesnek, ahogy lépkedtem felé, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljam: úristen, ha valaki azt mondta volna negyven évvel ezelőtt, hogy Mezey fog várni rám egy vasútállomáson, nem egyszer, hanem többször, aligha hittem volna el. A gondolat annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy talán még szavakat sem találtam volna a meglepetésemre.

Most sem igazán. Próbálom megfogalmazni, mi mindent tanultam tőle. Merthogy tanultam, bőven, az nem kérdés. Nem is mindig direktben a futball kapcsán, noha neki az volt az élete - amikor a végén jártunk a róla szóló életrajzi könyv írásának, egyszer fölvetettem, most beszéljünk kicsit másról is, ennek ellenére pár mondattal később megint a labdarúgásról volt szó. A világot ezen a szűrőn keresztül figyelte, és ez így volt jó, hiszen ebben teljesedett ki az élete, sikerekkel és kudarcokkal együtt, mint ahogy az az életben lenni szokott. Én pedig a tavaly őszi, könyvírós beszélgetéseink közben azt is próbáltam megtanulni tőle, hogyan lehet és kell kezelni bizonyos dolgokat, a neki számtalan alkalommal fölrótt érzékenységtől kezdve a másokhoz való viszonyuláson át egyes, olykor nem várt gesztusok kezeléséig és fogadásáig.