Ukrajna függetlensége: Mennyire tartja meg szuverenitását? | #moszkvater
Ha szóba kerül Ukrajna függetlensége, általában két, egymással teljesen ellentétes álláspontot hallhatunk az elmúlt években. Az egyik szerint Ukrajna sikeresen megvédte a függetlenségét, amelyet Oroszország fenyegetett és fenyeget a mai napig - és senki más. A másik szerint ellenben Ukrajna már rég nem független, ha az orosz befolyástól területveszteségekkel is, de megszabadult, cserébe olyan szinten függő helyzetbe került a nyugati országokkal szemben, hogy függetlenségről beszélni az esetében már erős túlzás. Az ukrán függetlenség napjára tekintettel vizsgáljuk meg, mi is az igazság ebben a kérdésben.
Kosztur András egyedi stílusú írása a #moszkvater.com platform számára.
Ukrajnában felmerült az ötlet, hogy a jelenleg zajló konfliktust a jövőben függetlenségi háborúnak titulálják. Ez a javaslat éppen akkor került előtérbe, amikor egyre világosabbá válik, hogy Ukrajnának hosszú távon le kell mondania az oroszok által megszállt területekről. Bár hivatalosan – legalábbis jelen pillanatban – nem tervezik elismerni a területi változásokat, az ukrán vezetők már elismerik, hogy katonai eszközökkel a közeljövőben nem tudják visszaszerezni az elveszett régiókat.
"Ezzel párhuzamosan pedig természetesen egyre nagyobb szerepet kap a kommunikációban az a gondolat, hogy a területveszteség ellenére Ukrajna győztesen kerül(t) ki a háborúból, hiszen sikerült megőriznie függetlenségét"
Mindez persze még nem eldöntött tény, hiszen a háború tovább folytatódik, jelenleg azonban az orosz tervek - és persze az orosz lehetőségek - között sem szerepel egész Ukrajna bekebelezése. Más kérdés persze, hogy az orosz követelések között több olyan is van, amely Ukrajna belügyeit érintené (örökös semlegesség és így az alkotmányba foglalt NATO-álmokról való lemondás; demilitarizáció; az orosz nyelv államnyelvvé tétele), így, ha ezeket rá tudják kényszeríteni Kijevre, akkor az a területveszteségekkel együtt már elég súlyos csorbát jelentene az ország szuverenitásán. Jelenleg azonban Kijev élesen elutasítja ezeket a követeléseket, és ha el is fogadná őket, önmagukban vélhetően csekély kiigazítást jelentenének csupán az ország 2014 után választott útján. Már ha a nyugati politikai és gazdasági befolyás megmaradna.
Úgy tűnik, hogy a helyzet nem változik, hiszen ez a megállapodás – pontosabban három különböző szerződés – az Egyesült Államok és Ukrajna között a nyersanyagok kitermeléséről szól. Két szerződés részletei ismeretlenek előttünk, de az egyik legfontosabb aspektusa, hogy elsőbbségi jogot biztosítana az amerikaiak számára bármely új nyersanyaglelőhely kitermelésekor. Ez felveti a kérdést, hogy mennyire tekinthető valóban függetlennek egy olyan ország, amely ilyen mértékben kedvez egy másik államnak. Ráadásul nem titok, hogy Ukrajna már a megállapodás megkötése előtt is kiszolgáltatott helyzetben volt a nyugati hitelezőivel szemben. Hiszen ha ezek a hitelezők nem nyújtanak újabb támogatásokat, hiteleket, vagy nem engedélyeznek halasztást a korábbi kölcsönök visszafizetésében, Ukrajna költségvetése könnyen összeomolhat, ami nemcsak a háború folytatását, hanem a mindennapi élet működését is veszélyeztetheti.
"A nyugati befolyás persze nem kizárólag gazdasági és katonai természetű, hiszen az elmúlt évtizedek alatt kiterjedt nyugatos hálózat alakult ki Ukrajnában, amely beépült az igazságszolgáltatásba - elsősorban a korrupcióellenes küzdelem terén -, a gazdasági felügyeletekbe, a
A függetlenségi háborúnak tehát legalábbis két oldala van. Míg az oroszoktól - többé-kevésbé - sikerült eltávolodnia Ukrajnának, addig a Nyugat befolyása az országban minden tekintetben egyre nőtt, és egzisztenciális jelentőségűvé vált. Ukrajna ugyanis a Nyugathoz való közeledés jegyében felégette kapcsolatait Oroszországgal, ami végül háborúba torkollott, a háborúban pedig a Nyugat támogatására szorul, mert anélkül fennállna a veszélye annak, hogy teljes egészében orosz befolyás alá kerül. Ez pedig nem igazán volt reális veszély 2014 előtt, amikor a Janukovics-kormányzat vámháborúba keveredett Oroszországgal, és nyíltan kacérkodott az EU-társulással is. Más kérdés, hogy végül két szék között a pad alá esett, a két szék meg egymásra borult.
"Hogy Ukrajna függetlenségének megőrzését hiba lenne abszolutizálni, az a fentiekből is világossá válik. Az Oroszországtól való függetlenségének nagyobb részben való megőrzése pontosabb megfogalmazás lenne. Ugyanakkor a Nyugattal szembeni függő helyzetét sem érdemes többnek látni annál, mint ami"
Elsősorban azért nem, mert a Nyugat sem egységes, és Donald Trump megválasztása óta (legalább) két domináns irányvonal verseng a hatalomért. Trump a közvetlen befolyásolási lehetőségek és a nyílt, kétoldalú kapcsolatok híve, míg a másik tábor, amely a globalista-liberális elveket képviseli, inkább a közvetett befolyási hálózatokra támaszkodik. E két erőközpont közötti egyensúlyozás Kijev számára egyfajta mozgásteret teremt, noha a háborús erőfeszítések támogatása mellett ezt a mozgásteret elsősorban saját hatalmi pozícióinak megerősítésére használja. A Nemzeti Korrupcióellenes Iroda (NABU) elleni fellépési kísérlet a nyugati kapcsolatok elleni támadásnak is felfogható, hiszen hosszú távon a közvetett külső befolyás csökkentésére irányult. Azonban a fő célja valószínűleg az elnök közvetlen környezetének védelme és a formálódó ukrán nyugatos ellenzék elleni megelőző lépés volt. Az európai országok érzékelték ezt a fenyegetést, így reagáltak, hogy megvédjék a saját érdekeiket, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy támogassák Zelenszkijt a Trump-pal folytatott tárgyalások során.
Természetesen az utóbbi években kialakult egy központosított rendszer, amely az 1991 után zajló ukrán politikai történelemben korábban teljesen szokatlan jelenségnek számított. E rendszer bizonyos aspektusai hozzájárulnak a külső befolyás fokozódásához is.
Nem csupán azért, mert egy Zelenszkijnél is "szófogadóbb" elnök kezébe kerülve tovább fokozódhat, hiszen azzal mindig számolni kell, hogy a politikai játszmák szereplői saját pozícióik megtartásában érdekeltek, és ha az veszélybe kerül, viselkedésük eltérhet attól, amit alapértelmezetten várnának tőlük akár azok is, akik korábban a megbízóikként tekintettek magukra. De azért is, mert paradox módon az ukrán függetlenségben - és egyébként a politikai pluralizmus fennállásában is - nagy szerepe volt az 1990-es években felemelkedett oligarcháknak. Ők akadályozták meg korábban más elnökök (Leonyid Kucsma, Viktor Janukovics, Petro Porosenko) centralizációs kísérleteit, és egy oroszhoz hasonló erős elnöki hatalom kialakulását, de ők voltak azok, akik - saját gazdasági érdekeik mentén - az oroszokkal és a Nyugattal szembeni függéssel szemben is gazdasági és politikai ellensúlyt képeztek. Ezek az oligarchák pedig részben az Elnöki Iroda politikájának, részben pedig a háborúnak köszönhetően elvesztették befolyásuk jelentős részét, az újonnan felemelkedett vállalkozói körök pedig már a Bankovától függnek. Ezt a törekvést persze a Nyugat is támogatta - nem volt nehéz dolguk, hiszen az oligarchikus rendszer egyben a korrupció melegágya is volt -, azzal azonban nem számoltak, hogy az ukrán hatalmi berendezkedés olyannyira az Elnöki Iroda irányába billen el, hogy az még az ő hálózataik ellen is megpróbál majd fellépni.
"Azt mondhatjuk tehát, hogy Kijev önálló szándékokkal és érdekekkel rendelkező központ, aminek azonban a mozgástere rendkívül csekély, és az érdekeit leginkább csak a saját fennmaradását illetően tudja érvényesíteni, más kérdésekben kevésbé"
Az első esetben azonban meglepően eredményesnek bizonyult, olyannyira, hogy a nyugati hatalmi központok számára is komoly kihívást jelentene, ha esetleg választások nélkül, idő előtt próbálnák meg eltávolítani Zelenszkijt a pozíciójából.
