Valóban, Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert? A tudományos közösség véleménye szerint a háttérben nem csodás események, hanem természetes jelenségek állhatnak.
A bibliai elbeszélés szerint Mózes, Isten prófétája, az izraeliták megmentésére vállalkozott, amikor szembekerült az őket üldöző egyiptomi hadsereggel. Ekkor történt, hogy csodálatos módon kettéválasztotta a Vörös-tengert, lehetőséget teremtve ezzel a nép számára a menekülésre. Ezt a történetet a keresztény és zsidó közösségek egyaránt Isten egyik legnagyobb csodájaként tisztelik. Azonban újabb kutatások fényt derítenek arra, hogy van-e tudományos magyarázata ennek a híres mítosznak.
Mózes legendás története, amely a Vörös-tenger kettéválasztásáról szól, hagyományosan az Akabai-öbölben játszódik. Ez a lenyűgöző öböl, amely az egyiptomi Sínai-félszigetet elválasztja Szaúd-Arábiától és Jordánia déli részétől, a Vörös-tenger egyik legmélyebb (majdnem 1850 méteres) és legszélesebb (25 kilométeres) szakaszát képezi. Az öböl vízének mélysége és szélessége még különlegesebbé teszi ezt a történelmi helyszínt, ahol a csodák és a hit találkoznak.
A geológiai vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a területen nem valószínű, hogy bármilyen beavatkozás révén át lehetett volna kelni. Szakértők véleménye szerint, ha Mózes valóban átkelt, akkor ennek a Szuezi-öbölnél kellett volna megtörténnie.
A bibliai elbeszélés egy érdekes részletét tárja elénk: a tengeri szelek, melyek a hullámok fölött fújtak, keletről indultak, ám a szakértők véleménye szerint a szél iránya inkább délnyugati lett volna. Érdemes megjegyezni, hogy a Szuezi-öböl mélysége átlagosan mindössze 20-30 méter, ami miatt a tengerfenék viszonylag sekély. Ez a tulajdonság kedvezőbbé teszi az átkelést, mint az Akabai-öböl esetében. Ezen kívül a történelem során már korábban is találkozhattunk hasonló helyzetekkel.
A Nemzeti Légkörkutató Központ (National Center for Atmospheric Research) kutatásai alapján, ha a szél sebessége és iránya ideális lett volna, akkor egy vízen átívelő csatorna alakulhatott volna ki, amely lehetővé tette volna az emberek számára a gyalogos átkelést. Számítógépes szimulációk szerint, ha a szél 100 kilométer per órás sebességgel fújt volna a megfelelő irányból, akkor egy 5 kilométer széles csatorna keletkezésére is sor kerülhetett volna. Ezt követően, miután a szél elcsendesedett, a tenger hatalmas cunami formájában csapott volna le az utána sietőkre.
A Vörös-tengeren való átkelés egy természetfeletti jelenség, amely természetes elemeket is magában foglal - a csoda az időzítésben rejlik
- nyilatkozta a Daily Mailnek Carl Drews, az óceánok mélységeit kutató szakértő.
A Vörös-tenger északi végén, szélsőséges apály esetén, a tengerfenék bizonyos részei teljesen kiemelkednek a vízből. Ennek a különleges jelenségnek köszönhetően 1789-ben Bonaparte Napóleon lóháton vezette át katonái egy kis csoportját a Szuezi-öböl egyes szakaszain. Bruce Parker, a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal egykori vezető tudósa úgy véli, hogy Mózes is hasonlóképpen alkalmazta az árapály jelenségéről szerzett ismereteit, amikor kimenekítette az izraelitákat Egyiptomból.
Mózes ifjú éveit a közeli pusztaságban töltötte, ahol jól ismerte a karavánok átkelési pontjait a Vörös-tengeren, különösen apálykor. Éjjelente az égbolt csillagait figyelve gyakorolta tudását, és birtokában volt az árapály előrejelzésének ősi titkainak. Ezek a módszerek a Hold helyzetén és fázisán alapultak, amelyet a feje fölött figyelt meg, így tudva, mikor érkezik el a megfelelő idő a víz áramlásának megértésére.
- fogalmazta meg a Wall Street Journalban közzétett írásában.
A szuezi elmélet azonban figyelmen kívül hagyja egy fontos bibliai részletet, amely szerint: "Akkor az Úr erős keleti szelet küldött, amely a vizet kettéválasztotta." Nathan Paldor, a Jeruzsálemi Héber Egyetem óceánkutatója a Dailymailnek adott interjújában így fogalmazott: "Amikor az öböl irányából egy napig tartó erős szél fúj dél felé, a víz a tenger felé tolódik, így a korábban víz alatt lévő területek szabaddá válnak."
Paldor professzor számításai azt feltételezik, hogy egy 65-60 kilométer per órás erősségű északnyugati szél nyithatott utat az izraeliták számára. Egy ilyen sebességű, egész éjszakán át tartó szélfúvás akár több mint 1,5 kilométerrel is visszaszoríthatja a vizeket, körülbelül 3 méterrel csökkentheti a tengerszintet, és lehetővé teszi az átkelést. Azonban ez az elmélet sem veszi figyelembe a szélfúvás irányát, így más teóriára van szükség.
A PLOS One folyóiratban megjelent tanulmányában Drews óceánkutató új megvilágításba helyezte a bibliai események lehetséges helyszíneit. Szerinte a Nílus-delta területén található Tannis tava lehet a kulcs, mivel a héber Biblia alternatív fordításai nem feltétlenül a Vörös-tengerre utalnak, amikor a "nád" tengeréről beszélnek. Ez a nézőpont új kérdéseket vet fel a történetek értelmezésében és a régió történelmi jelentőségében.
Az óceánmodellezés és egy 1882-es jelentés azt mutatja, hogy a Nílus keleti deltája fölött az erős szél két méternyi vizet fog elfújni, és ezzel ideiglenesen szárazföldet fog feltárni
„Tedd egyedivé a szövegedet!” – javasolta Drews. Az óceánkutató azt is kiemelte, hogy a Tannis tó felépítése „hidraulikus mechanizmust nyújt a vizek elválasztásához”.
Ez lehetőséget adna az izraeliták számára, hogy átkeljenek, de Drews határozottan úgy véli, hogy nem lenne éppen kellemes négy órán át gyalogolni egy 100 kilométer per órás szélviharban. Bár az elmélete alátámasztja a történet tudományos megalapozottságát, ez nem csökkenti Drews csodálatát az esemény iránt.
Így nyilatkozott: "Személy szerint evangélikus vagyok, aki mindig is megértette, hogy a hit és a tudomány összhangban lehet és kell is, hogy legyen."
