"Olyan embert még soha nem találkoztam, sem azelőtt, sem azután, aki úgy segített volna, mint Sztehlo Gábor, aki 2000 életet mentett meg."

Ötven évvel ezelőtt, 1974-ben hunyt el Sztehlo Gábor, a nyilasuralom idején közel kétezer ember, köztük 1600 gyermek életét megmentő hős. Az Evangélikus Egyház 2024-et Sztehlo-emlékévvé nyilvánította, és ennek keretében kiállítás nyílt a Deák téri Evangélikus Múzeumban, amely a Sztehlo-örökség relikviáit mutatja be. Fedezzük fel ezt az egyedülálló embert és elkötelezett munkatársait, akik bátorságukkal és önfeláldozásukkal segítettek a rászorulókon a legnehezebb időkben. Én magam évek óta kutatom Sztehlo Gábor gyermekmentő tevékenységét, és számos órányi mélyinterjút készítettem azokkal a szerencséssel megmenekült gyerekekkel, akiket ő segített. A cikkben található, forrással nem jelölt idézetek az én kutatásaimból származnak. Írta: Miklya Luzsányi Mónika.

A tehetséges gyerekek nem mindig teljesítenek jól az iskolában. Így történt ez az 1909-ben született Sztehlo Gáborral is, aki nem volt valami fényes tanuló. Három felekezet négy különböző gimnáziumába járt Budapesten. Sokan úgy vélik, hogy a korban szokatlan felekezeti toleranciája és ökumenikus gondolkodása onnan eredhetett, hogy kamaszként megismerhette a főbb keresztény egyházak sajátosságait és értékrendjét.

Az apja igyekezett megtalálni a fia számára legmegfelelőbb iskolát, végül, amikor a gyerek megbukott latinból, a Soproni Evangélikus Líceumba íratta. És itt valami megváltozott Sztehlo Gábor életében: Isten megszólította, elhívta a lelkészi pályára. Életcélját így fogalmazta meg 1927-ben, a Soproni Teológiai Akadémiára írt felvételi dolgozatában:

"Amennyiben Isten támogatását élvezem, legfontosabb küldetésemnek tekintem, hogy a magyar népet, különösen az egyszerű embereket, a helyes útra irányítsam, [...]"

Tisztában vagyok azzal, hogy ha szeretnék változást hozni ebben a helyzetben, rengeteg kihívással kell szembenéznem. Mégis, bízom Istenben, és hiszem, hogy Ő megadja számomra a szükséges erőt ahhoz, hogy előre lépjek. A teológiai tanulmányok terén pedig, amennyire csak tudok, igyekszem minél több tudást magamba szívni. Hiszen csak az tud valóban segíteni embertársain, aki a vezetésre szántak közül is kiemelkedő ismeretekkel rendelkezik.

Ezzel a céltudatos hozzáállással nem meglepő, hogy a teológiai tanulmányait kiemelkedő teljesítménnyel zárta. A diplomájának megszerzése után Finnországba utazott, ahol mélyrehatóan megismerkedett a népfőiskolák működésével.

Sztehlóban mindig is jelen volt a segítőkész szellem, ám a II. világháború kitörésekor még nem érzékelte, hogy feladatköre túlnőne a népfőiskolai mozgalom vezetésén. Ezt a gondolatot saját visszaemlékezéseiben is kifejtette, hangsúlyozva, hogy számára akkoriban ez volt a legfontosabb küldetés.

"Az egész háború nem az én háborúm volt, nem is tudtam benne részt venni, csak annyiban érdekelt, hogy munkámat előbbre viszi vagy akadályozza. [...] Már öt éve vezettem paraszt népfőiskolát, két éve országos irányítója voltam [...] falukutató fiatalok és vezetőik társaságait ismertem, közöttük voltam, mégis politikailag éretlen és igen naiv lélek voltam. Azt hiszem, így volt a magyar intelligenciának egy nagy része ebben az időben, és ez sok tragédiának volt oka. Nem szerettem a németeket. Nem szerettem a háborút, soha nem voltam katona, soha nem kellett bevonulnom, nem tudtam meghallgatni a jelszavakat és nem tudtam azokat elfogadni sem és nem tudtam helyeselni a nácik cselekedeteit. Ennyi volt talán minden. [...] Csak amikor a munkám során szembe kerültem életükkel és rombolásaikkal, akkor kezdtem el lázadni és akkor kezdtem el ellenük dolgozni."

1944 márciusában drámai fordulat következett be, amikor a német hadsereg megszállta Magyarországot. Ekkor a népfőiskolák működése véget ért, és Raffay Sándor püspök kórházlelkészi feladatokkal bízta meg Szthelót, aki e pillanatban kezdett igazán szembenézni a kegyetlen valósággal.

"... egyik ágytól a másikig kellett mennem. Mind öngyilkos. A 90% sárga csillagot viselő. [...] sokszor, amikor egy-egy ágyhoz léptem, úgy nézett rám a beteg, hogy szerettem volna inkább továbbmenni, mert szeméből nyíltan ki lehetett olvasni gondolatait: Ugyan, mit akarsz itt?

A szereteted nem több, mint üres szavak, hamis ígéretek, amelyeket könnyedén kiejtesz a szádból. Csak egy vagy azok közül, akik e gyűlölet magvait hintázzák a világban. A testvéreim, a szüleim, a gyermekeim sorsának megpecsételésében te is osztozol! [...] Sokszor irigyeltem azokat az ápoló nővéreket, akik a szavak helyett tetteikkel, gondoskodásukkal, tápláló étellel és itallal, valamint védelemmel képesek voltak segíteni a rászorulókon.

Ekkor vált világossá számára, és fogadta el szívből a bibliai igazságot: "Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek" (ApCsel 5,29). Bármi is legyen az emberi törvények követelése, ő elkötelezte magát amellett, hogy támogatnia kell a rászorulókat.

Ahogyan Raffay püspök később megfogalmazta, Sztehlo igazi cselekvő ember volt: először tett, majd csak ezt követően beszélt. Raffay és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával 32 otthont alakítottak ki zsidó gyermekek számára. A gondozónők a FÉBÉ Diakonissza Nőegylet nővérei közül kerültek ki, akik között sokan maguk is zsidó származásúak voltak. Az otthonok hivatalosan erdélyi hadiárvák számára nyújtottak menedéket. Ehhez Sztehlónak és munkatársainak hamis iratok és keresztlevelek kiállítása volt szükséges, míg a nevelőnőknek a gyerekeknek meg kellett tanítaniuk a hamis adatokat, úgy, hogy ha éjszaka razziába ütköznek, akkor is a megfelelő információkat tudják mondani. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen a csoportban három-négy éves apróságok is voltak.

1944 őszén a fajgyűlölet és kegyetlenség szimbólumává vált Kun páter üzenetet küldött Sztehlónak, tudva, hogy zsidó gyerekek bújtatásával foglalkozik, s ezért súlyos következményekkel fenyegette. Egy borongós este Sztehlo Gábort és az otthonok gyermekorvosát, Thaly Imrét a Kapás utcai nyilasközpontba vitték. A Kapás utca hírhedtté vált, mivel az ott fogvatartottak közül kevesen tértek vissza élve. Mégis, Sztehlo nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta. Visszaemlékezéseiben így fogalmazott:

Végül egy kis szobába préseltek be minket. Egy íróasztal körül körülbelül fél tucat ember ült, mindannyian felfegyverkezve. Le sem ültettek, azonnal rátámadtak. Mit gondolhatnak rólam, amikor keresztyén pap lévén zsidókat próbálok menteni? Felelősségre vonnak érte. Legalább ketten támadtak rám, fenyegetően. Szóhoz sem juthattam, úgy tűnt, az volt a stratégiájuk, hogy megfélemlítsenek, és kiszedjenek belőlem valamit.

Ekkor mindannyian dr. Thaly felé fordultak, zsidónak titulálták, követelték az iratait, és külön akarták őt elvinni, hogy majd levetkőztessék és megvizsgálják. Valóban feltűnően nagy orra volt Thalynak, de biztos voltam benne, hogy egyik ágon sem akadt zsidó őse a családjában. Szegény doktor teljesen kétségbeesett, izgatottan kiabált a nyilasoknak, akik csak még inkább olajat öntöttek a tűzre. Már kezdték is kiráncigálni a szobából, hogy elvigyék és alávetették a megalázó vizsgálatnak.

Közben eszembe jutott, hogy Thaly Imre unokája annak a Thaly Kálmánnak a leszármazottja, aki a Rákóczi korabeli költészet gyűjtésében jeleskedett. Kálmán nem csupán gyűjtő volt, hanem maga is több verset írt, amelyek sokak számára eredeti Rákóczi-kori énekeknek tűntek. Ezen a vonalon eszembe jutott, hogy Imrét már tizennyolc éve ismerem, hiszen annak idején a diákszövetség keretein belül dolgoztunk együtt.

Sztehlo azonnal tájékoztatta a nyilasokat a helyzetről, majd váratlan fordulattal együttműködési ajánlatot tett: ha a razziáik során árva gyermekekre bukkannak, bátran vigyék el hozzá, ő vállalja a gondozásukat. Ez a merész lépés annyira meglepte a nyilasokat, hogy végül szabadon engedték mindkettejüket.

Sztehlo a háború végső évében folyamatosan lutherkabátban járta az utcákat, az evangélikus lelkészek hagyományos öltözetében. Ez a ruhadarab sokakban fel sem vetette, hogy zsidó gyermekeket ment. Még a gettó kapujában posztoló rendőröknek sem, akik nem sejtették, hogy az autójában, az ülés alá rejtve, nem egy, hanem több gyerek is ott bujkál tőle.

Karácsonyra az ostromgyűrű körbezárta Budapestet. Sztehlo igyekezett minden otthont a lehető legnagyobb biztonságban tudni: ellátta a gyerekeket hamis papírokkal, az otthonok vöröskeresztes menlevéllel rendelkeztek, és próbált minden árvaházba több hétre való élelmiszert eljuttatni, ami önmagában is életveszélyes feladat volt az ostromlott Budapesten. A karácsonyt is igyekeztek a lehetőségekhez képest meghitté tenni.

1944. december 24.

A mai nap Szenteste varázsát hozta el. Délután fél öt körül beléptünk az ebédlőbe, ahol egy csodás karácsonyfa ragyogott, körülötte pedig egy asztal roskadozott a csomagoktól. Egy másik asztalon hatalmas bukták sorakoztak, míg egy harmadik asztalon tele voltak zacskók, tele édes cukorkákkal. Amikor visszatértünk a szobánkba, alig vártam, hogy felfedezzem az ajándékaimat. Kaptam egy kisnyomdát, egy doboz színes ceruzát, egy noteszt, és még egy fogport is. Elhatároztam, hogy Évinek [Tomi nővére, aki akkoriban a Bérc utcai otthonban élt] is szeretnék meglepetést vinni. A csomagba tettem egy kis Bibliát, mivel Dolly néni [az egyik gondozónő] ajándékozott nekem egy nagyot, valamint a nyomdát és néhány cukorkát. Gondosan becsomagoltam mindent, és elhatároztam, hogy holnap elviszem neki. Az este folyamán sokat gondolkodtam Anyuról is, és a szeretet minden apró részlete még inkább megerősítette bennem a karácsony szellemét. - írta Killényi Tomi a naplójában a Bogár utcai otthonban.

Az otthonok lakóit sokszor fenyegette konkrét életveszély. Az ostromgyűrű körbezáródásakor a németek egy ágyúlöveget állítottak fel a Bogár utcai otthonnal szemközti házban, majd az otthon kertjében egy géppuskaállást. Stiasny Éva diakonisszaként vezette a Bogár utcai otthont. Éva, aki akkor huszonéves volt, maga is a zsidónak számított, mint ahogy mindenki más az épületben. Amikor az SS-parancsnok, Winkler meglátogatta az árvaházat,

Stiasny Éva egy különös történettel állt elő, amely szerint az otthon vöröskeresztes védelmet élvez, és itt hadiárvákat fogadnak be Erdélyből. A diakonissza véleménye szerint Winkler valószínűleg tisztában volt azzal, hogy zsidó gyermekek élnek a házban hamis iratokkal, de határozottan kijelentette, hogy ő is apa, és szülői felelősséggel fogja gondozni ezeket a fiatalokat.

Így zajlottak az események. Amikor a Bogár utcán a helyzet már elviselhetetlenné vált, egyértelművé vált, hogy a gyerekeket a Légrády-villába kell vinni, ahol Sztehlo Gábor is tartózkodott. A Légrády-villa a Baár-Madas Református Gimnázium szomszédságában helyezkedett el, mindössze félórás sétára a Bogár utcától - békeidőkben. 1945 januárjára azonban a Bogár utca és a Légrády-villa között a frontvonal húzódott. Éva tisztában volt vele, hogy lehetetlen feladat gyerekeket eljuttatni oda, hiszen az orosz és német katonák egyaránt tüzeltek minden élő célpontra. Reménytelen helyzetében Winkler nyújtott számára és a gyerekeknek segítséget.

Róth/Rác András is jelen volt a Bogár utcában, ahol a mentett gyerekek között találkozhattunk vele. Ő az a Rác András, aki később a mozaikművészet világában vált ismertté, és alkotásai számos közterületen fellelhetők. Például a Bukarest utcai egykori autóbuszpályaudvar területén, ahol a mai Tranzit épület falát díszítő lenyűgöző mozaik is az ő keze munkáját dicséri. Az ezredforduló környékén így idézte fel a Bogár utcai gyerekek megmentésének emlékét:

"Összeszedtük a gyerekeket, és a németek vezényletével mentünk át a Lorántffy Zsuzsanna utcába. Ha gyalog lemegyek, az egy tízperces út. Csak mi nem mehettünk le egyenesen, csak óriási cikk-cakkokban, mert frontvonal volt, és a németek vezettek minket, sőt az egyik német a nyakába vette az egyik kis Kohnt, akiről a hülye is látta, hogy zsidó. Mert tudja, az a helyzet, hogy minekünk a gyerekeket kellett cipelni. Semmi hasznosat sem tudtunk magunkkal vinni, se ágyneműt, se semmit, a legminimálisabbat sem.

Egész éjjel vándoroltunk, és rendkívüli figyelmet kellett fordítanunk arra, hogy a gyerekek csendben maradjanak. Csak 200 méterre voltunk az orosz vonalaktól, és ha zajt vagy mozgást észleltek, azonnal kezdődött a pokoli tűzharc. Mi hasra vetettük magunkat, a németek pedig visszalőttek, mindez egy ördögi táncot alkotott a sötétségben. A rakéták folyamatosan száguldoztak az égen, robbanásaik világítást hoztak a sötétségbe, és akármelyik oldalon, ha feltűnt egy árny vagy egy hang, azonnal megindult a géppisztolyok zaja. Ilyen körülmények között a csend valóban ritka kincs volt. Amikor eldördült egy lövés, gyorsan lefektettük a gyerekeket, majd indultunk tovább. Nem tudom, hogy féltek-e, de egy biztos: hallgatagok voltak. Nagy csodálattal figyeltük, ahogy megértették a helyzet súlyosságát, és amikor azt mondtuk nekik, hogy egy hangot se adjanak ki, komolyan betartották az utasítást. Mindez egy erősebb köteléket formált közöttünk, és a csend, amelyben éltünk, valahogy még inkább összekapcsolt minket.

Ezért érzem magam zavarban a németek társaságában, mert azok a néhány német, akikkel együtt töltöttem időt, igazán sokat tettek értem. Egyáltalán nem faggattak, nem érdekelték őket a részletek, hogy milyen a helyzet, egyszerűen csak felkapták a gyereket a nyakukba, és elvitték, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon.

De Winkler nem volt az egyetlen német katona, aki a gyerekek megsegítésére sietett. A Légrády-villa élelmiszerraktárai ugyan bőségesek voltak, de a hirtelen megugró gyereklétszámra nem voltak felkészülve. Egyértelművé vált, hogy ha nem biztosítanak utánpótlást, a gyermekek hamarosan éhezni fognak. Az egyetlen lehetőség a Vöröskereszt központi raktára volt, de az a Vár területén helyezkedett el, ahol az SS főhadiszállása is működött, így a bejutás szinte lehetetlennek tűnt. Ráadásul a Várba vezető út is tele volt veszélyekkel. Ekkor lépett közbe Voight őrnagy, a Lorántffy utcai német parancsnok, aki többször is ellátogatott a Légrády-villába, hogy megnézze a gyerekeket. Ő a saját autóját és sofőrjét biztosította Sztehlónak, hogy eljuthasson a budai Várba élelemért.

A mentett zsidó gyermekek élelmiszertartalékát egy SS felségjelű autóval szállította a Légrády-villába Sztehlo. Az ottani kamaszfiúk később gyakran tréfálkoztak az esemény körüli szituáción.

Az ostrom hat hete alatt - mivel óvóhely nem állt rendelkezésre - a pincében húzták meg magukat, ám a tűzszünetek során a nagyobb fiúk nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és felmerészkedtek a villába. Ez afféle bátorságpróbának számított számukra. Gőbler Andris egyik ilyen merész alkalomról így írt a naplójában:

1945. február 2., pénteki nap.

8-kor keltünk. Délután, lévén csend, 3-an, 4-en vakmerő vállalkozásra indultunk. Felmentünk az első emelet rommá lőtt szobáiba megnézni, hogy mi van ott. Én eddig azt hittem, hogy itt csupa keresztények vannak, kivéve persze bennünket, de fent az egyik rommá lőtt szobában egy asztalon, egy 6 ágú sárga csillag feküdt, igen feltűnően. Na - gondoltam magamban - ha itt a nyilasok jártak volna és a csillagot meglátták volna, akkor minket szépen elvittek volna, a Dunába lőttek volna. Brrr! Szerencsére, hogy igen sok "volna" van itt, ennek a sok "volnának" köszönhetem az életem.

A csillagot mindenképpen magammal vittem, és miután lementünk, az első utam a kazánház felé vezetett, ahol a csillagot a kazánba dobtam. Amikor lángra kapott, úgy éreztem, hogy ez jó előjel. Ég a régi, fájdalmas emlékű sárga csillag. Azt mondom "fájdalmas emlékű", mert Pesten már az oroszok uralkodnak, Budán pedig már nem élnek zsidók. Persze, kivéve azokat, akik elrejtőznek, mint mi.

Az élelmiszer beszerzése mellett a vízgyűjtés is komoly kihívást jelentett, mivel minden közmű szolgáltatás leállt. A fiúk a szomszédos japán nagykövetség fúrt kútjából merítettek vizet, ami nem csupán egy egyszerű feladat volt, hanem igazi kaland is. A kamaszok lelkesen vállalkoztak erre a "küldetésre", ám az akciójuk nem volt mentes a veszélyektől. Tűzszünet ide vagy oda, mindkét oldalról adogatták a golyókat. Egy ilyen alkalommal Oláh Gyuri sapkája repült le a fejéről egy elszabadult puskagolyónak köszönhetően. De a fiúk nem hagyták, hogy a félelem eluralkodjon rajtuk: "Hát szerencse, hogy az orosz nem volt túl pontos, mert különben Gyuri fejét találta volna el!" – nevettek, ezzel is enyhítve a feszültséget.

Oláh Gyuri, a későbbi Oláh György, Nobel-díjas kémikusunk szintén Sztehlo Gábor menekített gyerekei között vészelte át a holokausztot.

Sztehlóék tisztában voltak azzal, hogy a folyamatos életveszély mellett a gyerekek lelkét is mélyen megviseli a bizonytalanság és a halálfélelem. Hat hosszú hétig kellett a pincében élniük, miközben Budapest körül romokban hevertek az események. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezek miatt, mindent megtettek azért, hogy a "normális" élethez a lehető legközelebb maradjanak. Szigorú napi rutint alakítottak ki: a gyerekek reggel nyolckor keltek, majd korcsoportonként gyertyafény mellett tanultak. Ezt követően jött a napi testmozgás és a játék, sőt, még egy közös színházi előadást is szerveztek az ostrom árnyékában.

A zártság, a félelem és a létbizonytalanság súlya alatt a depresszió egyre nehezebbé vált. Sztehlo tisztában volt azzal, hogy a remény az, ami átsegíthet a legnagyobb megpróbáltatásokon is. Ezért elhatározta, hogy reményt csempész a gyerekek szívébe. Olyan jövő vízióját akarta megrajzolni számukra, amelyért érdemes küzdeni, amelyért érdemes túlélni a háborút és az ostromot. És ott, a bombázásokkal sújtott, orosz csapatok által körülzárt Budán,

A pince mélyén, a sötétség ölelésében született meg egy varázslatos álom. Ez a Gaudiopolis, az öröm városa, ahol nem a felnőttek határozzák meg a jövőt, hanem a gyermekek, akik szabadon irányítják saját sorsukat. Itt a gyűlölet helyett a szeretet és a megértés uralkodik, egy olyan világban, ahol mindenki megtalálhatja a boldogságot. A háború végével Sztehlo hű maradt ígéretéhez: megalapította a Budakeszi úton a Pax gyermekotthonokat, ahol életre keltette a Gaudiopolis gyermekköztársaságot, egy helyet, ahol a gyerekek álmai valóra válhatnak.

Izrael állam 1963-ban indította el a Világ Igaza kitüntetés adományozását, amelyet a hősies tettek elismerésére hoztak létre. E kiemelkedő elismerést azoknak a bátor embereknek ítélik oda, akik az életüket kockáztatva segítettek zsidók megmentésében a holokauszt borzalmas időszaka alatt. A Yad Vasem emlékhely jelmondata egy mélyen szántó talmudi idézet: "Aki egy embert megment, egy egész világot ment meg". Ez a gondolat tükrözi azt a felfogást, hogy egyetlen élet megmentése is óriási jelentőséggel bír. Sztehlo Gábort, a hősies segítőszellemű egyént, az egyik egykori Bogár utcai gyermek terjesztette fel az elismerésre, kiemelve, hogy legalább harmincöt gyermeket mentett meg, akik mindannyian a Bogár utcában éltek, és még többen a Légrády-villában találtak menedéket az ő védelme alatt.

Az ügy alapos vizsgálat alá került, és ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Sztehlo nem csupán harmincöt, hanem kétezer életet mentett meg az árvaházaiban biztosított menedékkel.

Sztehlo Gábor halála előtt két évvel, 1972-ben vehette át a Világ Igaza emlékérmet, de sajnos már nem volt alkalma elutazni Jeruzsálembe, hogy részt vegyen a hagyományos fát ültető ceremónián a Har HaZikaron (Emlékezés hegye) területén. E helyett két korábbi Sztehlo-gyermek vállalta, hogy az ő nevében elülteti a facsemetét. Ez a gesztus tökéletesen tükrözi Sztehlo Gábor szellemiségét, akit Rác András így írt le: