A történetmesélés elengedhetetlen | Demokrata A narráció művészete nem csupán szórakoztat, hanem mélyebb összefüggéseket is feltár. A demokratikus diskurzusban a különböző nézőpontok megismerése és megértése segít abban, hogy egy sokszínű társadalomban k

A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: https://demokrata.hu/velemeny/narrare-necesse-est-1025772/

Szóval van itten ez a Valentina Lisitsa, a világ legjobb zongoristája, kérném nem átjavítani a világ egyik legjobb zongoristájára a korrektség jegyében, nos, ő mostanában abszolúte sehol nem koncertezik a világ nagy színpadain, kivéve mondjuk a cseljabinszki kultúrházat. Ez pedig úgy történt, hogy a sok gyakorlás miatt elmulasztotta figyelemmel kísérni a Politico meg a Guardian vezércikkeit, és egy óvatlan pillanatban valami olyasmit mondott, amit 150 millió orosz mond a metrón, a vacsoránál, horgászás közben: nincs olyan, hogy ukrán nép, és olyan nagyon nincs, hogy annál kevésbé már csak ukrán kultúra van. Azóta sokmillió nyugat-európai rajongója legfeljebb a YouTube-on hallgathatja őt két reklám közt, ő meg vélhetően pelmenyit főz valami Novgorod melletti dácsában, és egyáltalán nem bánja - ugyanis a belpesti pszeudoértelmiségiekkel ellentétben egy orosz önértékelése nem függ a Nyugat puzsérjaitól. Sőt az orosz átlagember Anna Netrebkónak a mai napig nem bocsátotta meg, hogy amikor a nyugati kultúr-establishment rá akarta kényszeríteni, hogy ítélje el az "agressziót" meg "diktatúrát", ő egyszerűen csak nem tette meg. A nemzeti minimumnál azért többet vártunk, művésznő: legalább egy vaffancullo kijárt volna nekik, csak hogy lássák, mi is beszélünk európaiul.

Valóban, az olvasó érzékeli a lényegét: itt az időzítésről van szó, az igazság védelmének időzítéséről. Az igazság és annak alkalmazott formájáról, a narratíváról, amely csak annyit tartalmaz az igazságból, amennyit az aktuális politikai klíma lehetővé tesz. Netrebko, aki elkerülte a konfrontációt, még mindig fellép a világ rangos operaházaiban (bár egyre ritkábban, ahogy a helyzet alakul). Egy szánalmasan érzelmes "nem ítélhetem el a hazámat" kifejezéssel igyekezett kikerülni a határozott állásfoglalást. Csak ne mondjátok le a Toscámat az Opéra Garnierben! De néhány év múlva, amikor elérkezik az idő, a piros-kék-fehér színekkel díszített kijevi operaházban fogja énekelni a Bozse cárját.

Míg Bogár professzor úr ismételten próbál rávilágítani, hogy a nagy tőkekonglomerátumok hamis narratívákkal fedik el a valóságot, és a választónak még a megfelelő fogalomkészlete - nemhogy narratívája - sincs a történések értelmezésére, tisztelettel ellent kell mondanunk. Nem a hiányzó fogalomkészlettel meg narratívával van a baj, hanem a hiányzó emberrel, aki elmondaná. És nem tudunk nem arra gondolni, hogy az igazsághoz való viszonyulás valamilyen relációban áll a tehetséggel. Netrebko alapvetően enbékettes, akinek valóban vannak nagyszerű pillanatai is, de aki főleg azért lett sztár, mert a nála jobb hangú énekesnők alkatilag nem sztárok. Lisitsa meg, szegény, valószínűleg azt hiszi, hogy a művész dolga felnyitni az emberiség szemét az Igazságra. Az ilyen istenadta tehetség persze megengedheti magának, hogy igazat beszéljen, mikor mindenki más taktikázik, csak számot kell vetnie azzal, hogy szeret-e főzni és kertészkedni. Az egyszerű valóságot mondani Ukrajnáról - nos ezt mindeddig senki nem tette meg, egy enyhén túlsúlyos zongoristanőn kívül. A magyar narratíva ment a legmesszebbre e tekintetben, és még mi is csupán olyan panelek ismételgetését engedhetjük meg magunknak, hogy emberi áldozatok, a háború pusztítása, csak tárgyalóasztalnál van megoldás. Mindezt annak ellenére, hogy nemcsak a magyar külpolitika, hanem mindenki tudja, mi az igazság Ukrajnában. Netrebko meg még a valódit sem mondta, nemhogy az igazat, mert az Igazság valahogy úgy szólt volna, hogy ükapám a szmolenszki tizenkettes gyalogezreddel évekig tartózkodott Párizsban, abban a vendéglátóipari egységben, ahol az ön felmenője, tisztelt operaigazgató úr, pincérkedett, és mivel az én felmenőm gyakorta ráüvöltött az ön felmenőjére, hogy bisztro, bisztro, ez 1814 óta generációkon átívelő traumát okozott a pincérek és házmesterek gloire-ról álmodó népének, no és Macron elnök ezért rázza kis ökleit oly férfiasan a Kremlre, mint Magyar Péter vagy az albán légvédelem. Mindezt a díva nem mondta el, de talán nem is baj, hiszen a nyugati ember rég nem érti az iróniát.

A közbeszédben nem csupán az válik tabuvá, hogy Ukrajnában kinek van igaza, hanem az is, hogy milyen mélyen gyökerezik a migráció vagy a gender fogalma. Eufemisztikus kifejezésekkel utalunk az európai népesség "lecserélésére", miközben a valóságot sokkal drasztikusabban kellene megfogalmaznunk: elpusztítás. Az LMBTQ kérdését is úgy tálaljuk, mintha csupán egy hatékony narratíva része lenne, és kerülő úton családról, hagyományos értékekről beszélünk, ahelyett, hogy a valódi problémákat világosan kibogozzuk. Az agresszív feminizmus és a #MeToo mozgalom szinte megpróbálta kiüresíteni a szexualitást a nyugati világban, de mivel ez nem sikerült teljes mértékben, az LMBTQ közösség néhány tagja fizikai beavatkozásokkal is próbálja megakadályozni a hagyományos szexuális kapcsolatok létrejöttét. Bár ez csak a legvégső megoldás, hiszen a szexualitás undorítóval való keverése már önmagában is jelentős hatást gyakorolhat. Ahogy McMurphy mondta, amikor megpróbálták rábírni, hogy fogja el a Főnővért: "Nálam acélosabb fickót keressetek!"

A miniszterelnök úr határozott állásfoglalása: "nincs migráció, nincs gender, nincs háború." Ez a politikai diskurzus határa a nyugati világ jelenlegi mentális állapotában; ennél merészebb lépés politikai öngyilkosságnak minősülne. Ugyanakkor más nézőpontból ez a megközelítés nem elegendő, hiszen a Hálózat már évekkel ezelőtt kidolgozta saját narratíváját, még mielőtt a bevándorlás és az ukrajnai konfliktus elkezdődött volna. A migráció kérdésében a narratíva a menekültekről, a nehéz sorsú emberekről szól, akik jogot formálnak a jobb élethez, miközben hozzájárulnak az európai kultúra gazdagításához. A gender kérdése az elfogadásról szól, ahol a "love is love" üzenete dominál, szemben a szűklátókörű konzervatív nézetekkel. A szabadság jegyében pedig a személyes identitás és a választások tisztelete áll a középpontban. Ukrajna pedig egy bátor, demokratikus nemzet, amely a szabadság és az európai értékek védelmében áll ki.

Ezek a gondosan megfogalmazott válaszok tökéletesen illeszkednek ahhoz a mentális kerethez, amelyet a modern európai társadalom képvisel, jellemzően azok számára, akik érzelmileg elzárkóznak az új nézőpontoktól. E kompatibilitás révén, amikor vitát indítunk és megkérdőjelezzük a felsorolt állítások bármelyikét, könnyen elmozdulunk a megszokott gondolkodás kereteiből. Például: 1. Nem igaz, hogy menekültek - honnan tudhatnánk biztosan, hogy nem keresnek új lehetőségeket? 2. Eszük ágában sincs integrálódni - de miért ne lehetne, hogy megőrizzék saját, gazdag kultúrájukat? Szabadságuk van hozzá. 3. Senkit nem érdekel a magánéleted - de Orbán számára a gyerekvállalás hiánya komoly társadalmi következményekkel jár, hiszen a gyerektámogatásból való kizárás valóságos probléma. 4. Ezek soviniszta, közel-keleti bűnözők, a világ második legkorruptabb országából származnak - de ezt gyakran csak politikai manipulációként értelmezzük. Ezek a nézőpontok rávilágítanak arra, hogy a diskurzus sokszor mélyebb, árnyaltabb megközelítést igényel, mint amit a felszínes állítások sugallnak.

A narratívák mindig feszültséget hordoznak az igazsággal szemben; vannak olyan dolgok, amelyeket egy ideig elhallgatunk, noha mindenki tudja, hogy igazak. A lengyel politikai táj Ukrajna iránti felfogása és a magyarság megalázása hónapokig elviselhető volt, egészen a tusnádi beszédig. 2015 nyara után hónapok teltek el, mire a jobboldali média képes volt elengedni a "menekült" szót. Csurka István fontos gondolatai mellett egy évtizedig nem akadt hiteles jobboldali hang, ma viszont már emlékkonferenciákat tartanak róla. Hogy egy kis frissességet csempésszünk ebbe a kissé unalmas cikkbe, érdemes felidézni, hogy réges-régen, egy balszerencsés helyzetben, amatőrök azt mondták, hogy ki kell rekeszteni azokat, akik másként gondolkodnak, mert ha nem, ők fognak téged kirekeszteni. Ez a gondolat nemcsak ostobának, de talán nem is jóhiszeműnek bizonyult, és a nemzeti vagy annak látszó erőket egy olyan zsákutcába terelte volna, amelyből nem volt kiút. E helyett a magyar jobboldal a nemzeti integráció és együttműködés irányába lépett. Senkit sem rekesztünk ki, minden virág virágozzon, és a jóra vágyó választó majd hoz egy értelmes döntést. Valóban, azóta több választást is megnyertünk, de két évtizeddel az emlékezetes esemény után a kirekesztő, agresszív gyűlölködők továbbra is itt vannak, és most már más néven: Kőszeg Ferencet Timikének, Körmös Bauert pedig Pankotainak hívják. Egy külső, magyar ügyekben nem jártas megfigyelő talán óvatosan kérdezné: vajon nem létezik-e, netán csak véletlenül, olyan lehetőség, hogy ne tekintsük partnernek azokat, akik mélyen gyűlölnek minket? Figyelembe véve, hogy nagylelkűségünk következményeként a belső ellenséggel szembeni helyzetünk nem sokat változott az utóbbi két évtizedben? Tudjuk jól, hogy olyan fogalmak, mint az ellenség, nem léteznek a jobboldali narratívában, amelyhez szigorúan ragaszkodunk. De attól még ezek a fogalmak léteznek, nemde?