Hatalmas kiábrándulás, mintha a negyedik évadba a maradék íze került volna.

Azonnal magával ragad az új Netflix nyomozós sorozat első epizódja, amely már az első pillanattól kezdve intenzív izgalmakat ígér.

Ritkán találkozni ennyire kreatív megközelítésekkel a sorozatok világában, mint amit a Netflix Love, Death & Robots kínál. Ez a sorozat tökéletes példája annak, hogy mennyire érdemes szabadjára engedni a képzeletet, felfedezni az alkotói szabadság határait, és végtelen lehetőségeket nyitni az animációs műfaj előtt. Igaz, hogy a negyedik évad epizódjai némileg kifáradtnak tűnnek, és első pillantásra úgy érezhetjük, hogy a kevésbé izgalmas ötletek kaptak teret. De nézzük meg, miért is olyan lényeges ez a sorozat a modern televíziózásban.

Olyan korszakot élünk, amikor a mesterséges intelligencia fokozatosan mindent áthat. A filmkészítés különösen sebezhető e tekintetben, hiszen az AI mára szinte minden részletet meg tud alkotni, szerkeszteni, kitalálni és bemutatni. Az éles szemű nézők persze észreveszik a furcsaságokat, a természetellenes mozdulatokat, vagy az érzelmek hiteltelenségét. Azonban ez a technológia olyan gyors ütemben fejlődik, hogy ne legyenek illúzióink,

Ezért is különleges élmény, amikor olyan animált alkotásokat nézhetünk, amelyek hús-vér színészek hangján szólalnak meg. Ezekben még mindig van helye az emberi érzelemnek, az ötleteknek és a kreatív kifejezésnek. Amikor a rengeteg munkaórával megrajzolt, formázott és összeillesztett elemek végre életre kelnek, és a szellem, a gondolat manifesztálódik, az igazi varázslat történik.

A Love, Death & Robots ebben erős, és persze abban is, hogy többnyire remek ötletekre épülő animációs minifilmeket láthatunk. Az eddigi évadok egészen jól felépített történetekkel kényeztettek el minket, ebben a negyedikben már meglepően sok a flash-élmény, a sztori hirtelen befejezése, lezárása - valamint a lötyögős történetek sora.

Természetesen a lekerekítetlen történetek is hordozhatnak izgalmakat, ám az eddigi mini eposzokhoz viszonyítva sokszor egyfajta hiányérzet marad bennünk, hiszen a cselekmény több epizódja nem kapott elegendő figyelmet. Más szóval, az élmény olyan, hogy...

Bár a negyedik évad minden egyes történetének megvan a maga helye és szerepe, mégis sokszor úgy tűnik, hogy az alkotók nem elégedtek meg a puszta animációs élmény nyújtotta hatással. Vegyük például a "Can't Stop" epizódot, amely a Red Hot Chili Peppers 2003-as koncertjének (Slane, Írország) egyedi újraértelmezése. Ebben a különleges darabban minden szereplő marionett-figura, így kel életre a koncert varázsa. Jogos a kérdés: hol van itt a sci-fi? Ha a válasz az, hogy talán nem is szükséges keresni, akkor elmondhatjuk, hogy a mozgatott bábok sokasága, valamint az együttes tagjainak megjelenítése valóban ügyes munka. A rendező David Fincher, a forgatókönyvíró pedig a sorozat egyik alapító tagja, Tim Miller. Mégis, a történet sajnos úgy tűnik, hogy lemarad a Love, Death & Robots csillaghídjáról.

Ugyanez érezhető a Smart Appliances, Stupid Owners epizódban, pedig történetének írásába maga a nagy sci-fi író, John Scalzi is beszállt, és a szarkasztikus történetben az okos eszközök elvileg olyan bölcsességeket, felismeréseket fogalmaznak meg, amelyekből nekünk, buta tulajdonosoknak tanulnunk kellene, a hatás mégis inkább kínos, kényszeredett nevetés és csodálkozás.

Ebben az évadban is vannak - persze - jobban sikerült animáció+történet párosítások, mint például a The Screaming of the Tyrannosaur vagy a Golgotha, ám ezek a történetek sem kerekednek le a végén, így a hiányérzet hatalmas. Olyan, mintha egy mesét ott szakítanának félbe, amikor érkezne a tanulság, a lényegi rész. Bosszantó, és csak akkor nem bántó, ha úgy fogjuk fel, hogy ez lehetőséget ad arra, hogy magunk vigyük tovább a történetet, adjunk hozzá fejben befejezést.

Kedves történet (The Other Large Thing), amelyben Sanchez, a házimacska, szövetségre lép a gazdái intelligens robotjával, és közösen a világuralom megszerzésére tör. A 400-as fiúk (400 Boys) is ígéretes alapötlet, de sajnos a társadalmi háttér kellőképpen nincs kibővítve, így a történet kissé felületesen és sémákban marad. A miniatürizált katonaság és az idegen lények harmadik típusú találkozása (Close Encounters of the Mini Kind) szintén nem tudja elkerülni a kliséket és a kiszámíthatóságot, ami miatt a potenciálja nem bontakozik ki igazán.

Az évad talán legscifisebb alkotása a Pókrózsa (Spider Rose), amelyben a magány találkozik a kiszolgáltatottsággal, valamint a kapzsiság a hiszékenységgel. Egészen drámai, ahogyan Jennifer Yuh Nelson rendező bemutatja az univerzumot átszövő ridegséget, érzelmekkel teli és érzelmek nélküli világát.

A Love, Death & Robots kiválóan szemlélteti, milyen izgalmas filmélmények várnak ránk a jövőben. Ezek az animált történetek nemcsak életben maradnak, hanem egyenesen vibrálóan pörögnek a digitális világ mélyén. Olyanok, mint egy gyártósor, ahol az ötletek alapanyagként érkeznek, majd a másik végén lenyűgöző alkotások formájában nyernek értelmet. Bár ez a folyamat aggasztó kérdéseket vethet fel, talán mégsem kellene félnünk tőle.

Ez a technológia valóban határtalan lehetőségeket tár fel a képzelet és a megvalósíthatóság határvonalán. És szerencsére, egyelőre még mindig szükség van az emberi kreativitásra, aki megálmodja, miről is kellene szólnia egy filmnek. Bár sokféle történet létezik, ha azok nem az emberi tapasztalatokról szólnak, elveszítik az emberiességüket. Eleinte talán izgalmasak lehetnek, de idővel már nem képesek megszólítani a nézőt.

Az animatizált történetek közül ezúttal hiányzik a hiperrealista ábrázolás, pedig ebben a zsánerben milyen remek kis film az első évadból a The Secret War (rendező: Gabriele Pennacchioli és Zorkóczy István). De amíg a Love, Death & Robots olyan epizódokat ad nekünk, mint például a Zima Blue, A magas fű, A megfulladt óriás, a Jibaro, Hó a sivatagban, a Jó vadászat, az animáció, a sci-fi, a fantázia bárkit leültet a képernyők elé.