Gyakran érződik kínosnak a Demjén dalaira épülő magyar Mamma Mia, de Feróék filmje még így is felülmúlja azt.

Az ABBA nem Demjén Rózsi, a Balaton nem az Égei-tenger, a Hogyan tudnék élni nélküled pedig egy nagyon gyenge romantikus musical, egy mammamiásított Egynyári kaland.

Ahogy az egy igazán emlékezetes musicalhez illik, a Demjén-film már a nyitójelenetében magával ragadja a nézőt: egy látványos klip keretezi a több mint 800 milliós állami támogatásból készült alkotást. A film kezdetén egy esküvői zenekar előadásában hallhatjuk a Bergendy legendás slágerét, a Sajtból van a Holdat, melynek énekesi posztján Varga-Járó Sára ragyog. A dal modern, energikus hangszerelésben csendül fel, és hamarosan beindul a tánckar is, ami lendületet ad a történetnek: a lagzi fejetlen káoszba csap át, az örömapa feszültségekkel teli zaklatása pedig az énekest arra készteti, hogy végleg búcsút intsen a zenélésnek.

Minden olyan, mint egy színpadon zajló musical, tele színes dallamokkal és érzelmekkel. Ám valójában a valóság más dimenziókat rejt magában, ahol a szavak nem mindig dallamosak, és a szereplők nem mindig azt élik, amit a színpadi fények sugallnak.

Bár a tánckar teljesítménye elnézhető, a legnagyobb problémát az okozza, hogy az énekes és a zene között egy hatalmas szakadék tátong. Már az első pillanattól kezdve zavaró, hogy a ritmus és az ének nem találkozik, ami szinte lehetetlenné teszi a néző számára, hogy igazán belemerüljön a történetbe. Míg a vágó ügyesen játszik a dinamikus snittekkel, a szinkronizálásra sajnos nem fordítottak elegendő figyelmet. És sajnos ez nem csupán a nyitójelenetre vonatkozik; a film zenei pillanataiban folyamatosan megjelenik ez a hiányosság. Mivel a film lényegében egy Demjén-összeállítás, amely újraértelmezi a jól ismert képeket és jeleneteket, a zene és a látvány harmóniájának hiánya még inkább kiemeli a problémát.

Már az elejétől fogva sejthető volt, hogy Kirády Attila, az ötletgazda és producer, aki eddig inkább olyan népszerű tévéműsorok hátterében állt, mint a Szerencsekerék vagy a Megasztár, egy különleges projekten dolgozik. Az elképzelése egy olyan musical köré épült, amely egy ikonikus hazai előadó életművét dolgozza fel, és végül Demjén Ferenc lett a választottja, akinek dalai és történetei sokak szívét megdobogtatják.

Demjén az egyik legfontosabb zeneszerző a magyar popzenében, aki a 70-es évek elején a Bergendyvel tűnt fel, olyan - máig meghatározó dalokkal -, mint a Mindig ugyanúgy, a Jöjj vissza vándor, az Iskolatáska, a Sajtból van a Hold vagy a Darabokra törted a szívem, később megalapította a V'Moto Rockot, ahol folytatódott a slágergyártás, ekkor született többek között a Várj, míg felkel majd a Nap, az Angyallány, a Gyertyák, vagy a Tűzvarázsló. 1989-től tartó szólókarrierjéhez is számtalan sláger kötődik, de amelyek közül azért többet már, mondjuk, elég megosztónak nevezhetünk, gondoljunk csak a lagzik örök slágerére, a Szerelemvonatra vagy a Honfoglalás című film szirupos-hazafias betétdalára.

A hatalmas életműből tehát nagyon sok romantikus élethelyzetre előhúzható egy-egy dal.

A világon mindenütt óriási sikert elérő Mamma Mia! eredetileg egy West End-musical volt, amiben - a műfajhoz igazodva - az ABBA-életműre írtak egy kis történetet. Először voltak tehát a dalok, ezek jelölték ki a sztori ívét. A musicalt dolgozták át később filmre, amiben, ha épp egy olyan jelenethez ért a sztori, ami passzolt egy ABBA-dalhoz, akkor átváltott a próza zenére (időnként szinte abszurd módon, direktben) - és ott valahogy mégis működött. Mondjuk, sokat segített ebben a pontos szinkron: a színészek tényleg mintha ott akkor épp énekelve folytatnák a történetet. (Ezen az sem változtat, hogy nyilván nincs ott a zenekar, a táncos jelenetek már több helyszínen folynak, hiszen film elbírja a történettől való ehhez hasonló elemeléseket.) De alapkövetelmény a szájszinkron.

A "Hogyan tudnék élni nélküled" című műhöz kapcsolódóan először a dalok álltak rendelkezésre, amelyekhez Kormos Anett (A mi kis falunk, Semmelweis) és Goda Krisztina (Kaméleon, Szabadság, Szerelem, Csak szex és más semmi) írtak egy történetet, amelyben Demjén szövegei is visszaköszönnek. Itt azonban a direkt utalások nem működnek úgy, ahogy várnánk; inkább a Monty Python klasszikus műveire emlékeztetnek a zenei váltások. Ez a hatás nem csupán a szinkronizálás miatt van így, hanem a megjelenített stílus miatt is.

Ha a főszereplő a nagy szerelem nélkül fut ki a pályaudvarra, a vonat pedig már zötykölődni kezd, akkor a szívében egy fájdalmas sóhaj csendül fel: "Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad." Minden egyes pillanat, ahogy a távolodó szerelvény eltűnik a horizonton, egy újabb tüske a szívébe. Amikor a bánat eluralkodik rajta, és a fájdalma átjárja, az "Úgy szeretném" dallamai halkan felcsendülnek. A dal szavaival együtt érkezik a szomorúság is: "Eső csurog az arcomon, töröld el minden bánatom." És ahogy a szavak elhagyják a száját, az ég is válaszol, és megindul az eső. Cseppekben hullik a bánat, ahogy a szívében is egyre nő a fájdalom. Egy adott pillanatban a szerelmes pár előtt ott áll a választás: stoppal vagy vonattal induljanak haza. De vajon létezik-e olyan dal, ami az autóstopos Rózsi kalandjait meséli el? Nem, így a döntés világossá válik: indulhat a Szerelemvonat! A vonat már várja őket, tele reménnyel és új lehetőségekkel, hogy a fájdalom mellett újra felfedezhessék a boldogságot.

A Mamma Mia párhuzam nem csupán a film stílusában érzékelhető; ez még nem is lenne önmagában probléma. A gond inkább az, hogy a zsánerfilmek elvárt stíluselemeit kőkeményen be kell tartani – és nem akarom újra említeni a szájszinkron fogalmát. Az írók viszont az alapsztori terén sem tettek kísérletet igazán eredeti megoldásokra: a gyerekek felfedezik anyjuk (Törőcsik Franciska) fiatalkori titkos naplóját és leveleit, amelyekből fény derül egy romantikus, őrült nyár eseményeire, amelyekről eddig mit sem tudtak. Ezek az események akár a mostani életükre is hatással lehetnek. Innentől fogva a dalok két időszakra összpontosítanak: az egyik a 90-es évek, a másik pedig a jelen. A víz itt nem az Égei-tenger, hanem a Balaton, a helyszín nem egy idilli görög sziget, hanem Szigliget, és nem a Dancing Queen csendül fel, hanem a Darabokra törted a szívem – természetesen éppen akkor, amikor a lány szívét darabokra zúzta a fiú.

Eszter, akit Törőcsik Franciska alakít, egy olyan fiatal nő, aki bájos naivitásával és ártatlan álmaival él, ám a sors váratlan fordulatának köszönhetően egy hirtelen jött szerelem mindent megváltoztat. A lány addig túlságosan is rendezett életét és vőlegényét egy csapásra képes elengedni, amikor megjelenik a rockzenész Gergő, akit Márk emberi magabiztossággal és vonzó lazasággal hoz elénk. Gergő, a „csajok kedvence”, először talán ellenszenves Eszter számára, de a nézőknek nem lehet kétsége afelől, hogy ő a nagy Ő, akivel a Szerelemvonatra szállhat. Lázadó mivoltának titkai nem feltétlenül egyértelműek (talán a meztelen fürdőzés már a bátorság jele?), de Eszterhez képest ő a szabadság és a szenvedély megtestesítője, aki képes új színt vinni a lány életébe.

Ember Márk tényleg adja a laza rocker figurát, jól áll neki a színpad, a gitár, a csajok rajongógyűrűje, de valahogy túl sok, mintha túlságosan belénk akarnák égetni a pimasz mosolyát, mintha a kamera sem tudná levenni a szemét róla. A Demjén-dalok és az erre írt időnként látványos, de inkább ötlettelenül koreografált táncok mellett ez a laza, sármos Gergő-közeli, és a bájos, mosolygós, időnként aggódó Eszter-közeli az, ami a játékidő meghatározó részét kitölti.

Az Egynyári kaland című romkom-sorozat nemcsak a Balaton miatt ugrott be a film láttán, hanem azért is, mert Orosz Dénes (Poligamy, Coming out) filmje olyan, mintha egy tévés sorozat lenne filmmé kovácsolva. Lehet, hogy sorozatként működne is, mert rengeteg jó karaktert írtak a filmbe. Itt vannak mindjárt Eszter barátnői (Kovács Harmat és Márkus Luca), akikkel azt a bizonyos őrült nyarat tölti, és akik azért nyújtanak kifejezetten szórakoztató pillanatokat. Gergő zenekarának tagjai (Kirády Marcell és Marics Peti) szintén. Utóbbinak, mint az egyik legnépszerűbb mai popsztárnak a bevonása a projektbe izgalmasnak tűnt, de végül inkább csak a film reklámarca lett, túl nagy szerepet nem kapott. Mondjuk a csajozós, nagypofájú zenész figuráját hibátlanul hozza.

Emlékezetes marad még Seress Zoltán is, mint a "mindent a lányom érdekében teszek" szigorú apa. De volna lehetőség a jelenben futó szál karaktereiben is: a nyitójelenetben bemutatkozó énekesnő, Eszter lánya (Varga-Járó Sára), aki nem tudja feldolgozni párja elvesztését, nem hajlandó közel engedni magához másokat, és abba akarja hagyni a zenei pályát, az ő testvérei (a cserfes kistesót alakító Barta Veronika, és különösen a viccesen lúzer és cinikus öcs, Szántó Balázs), vagy a lány hangjára felfigyelő fiatal producer (Medveczky Balázs), mind alkalmas lenne bővebb árnyalásra egy sorozatban.

Egy ügyesebb szitkom születhetne ezekből az alapötletekből, de egy egész estés filmként sajnos nem igazán állják meg a helyüket. A sztoriban emellett akadnak néhány igazán vicces jelenetek is, amiket most inkább nem árulnék el, és egy meglepő csavar is vár a végén, amit szintén megtartanék magamnak. Mindezek tükrében bátran kijelenthetjük, hogy a Pappa Pia, mint az első magyar Mamma Mia-variáció, messze elmarad a Hogyan tudnék élni nélküled színvonalától.

De hát ez igazából nem egy túlzottan nagy elismerés, ha belegondolunk.

Egy rövidke kameóban maga Demjén Rózsi is feltűnik, mintha csak azon merengene, hogy vajon az életművéhez képest nem kapott-e kevesebbet a sorsától.