Mit helyez el egy magyar szerzetes a filippínói szegények zsákjában?

Lányi Béla a San Carlos Egyetem nemzetközi missziós irodáján dolgozik, ahol külföldi hallgatókkal foglalkozik.

- Milyen úton találkozott az árva gyerekekkel?

- A verbita missziós képzés során a jelölteknek kötelező szociális munkát végezniük, hogy ne szakadjanak el az emberektől. Segédprefektusként a növendékeimmel minden szombat délután az árva gyerekekhez jártunk korrepetálni, esténként pedig hajléktalanokat kerestünk fel az utcán. Később egyedül is elmentem a gyerekekhez. Jóleső változatosság volt ez az oktatás és az adminisztratív munka mellett. Másik kikapcsolódásomat a szép cebui nyelv jelentette. Az egyetemen az angol a kötelező, de az árva gyerekekkel, akik négy-öt éven át az utcán voltak, a helyi nyelvet használjuk, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk.

Hitoktatóként különös kihívás elé nézek, amikor a "Ne paráználkodj!" parancsot szeretném közvetíteni azoknak, akik szexuális erőszak áldozatai lettek. Sokszor a körülményeik, mint például az utcán való megélhetés vagy a pénzadományokért folytatott harc, megnehezítik a tanítás folyamatát. Ezen emberek tapasztalatai és félelmei mélyen befolyásolják, hogyan értelmezik ezt az üzenetet, így rendkívül fontos, hogy empátiával és megértéssel közelítsek hozzájuk, és támogató környezetet teremtsek, ahol biztonságban érzik magukat.

Ha egy gyermek már hozzászokott a mindennapos lopás kényszeréhez, mert az utcán nem volt más lehetősége a túlélésre, fontos, hogy tudja: ezt a gyakorlatot el kell engednie, hiszen most már az otthon védett falai között élhet. Érdekes ellentmondás, hogy vasárnap azzal a gyerekkel találkozom, akinek ennivalóra sincs pénze, míg hétfőn már egy olyan társaságban vagyok, akit a család sofőrje fuvaroz az órára egy elegáns autóval.

Melyik kihívás jelent nagyobb nehézséget: a jómódú társadalmi csoportok elérése, vagy a mélyszegénységben élő emberek megszólítása?

- Nem mérlegelem, hogy melyik nehezebb vagy könnyebb, csak próbálok beleérezni, hogy mi volna, ha én is olyan lennék, mint aki mindent megkap, nem megy ki az utcára, és a családi sofőr hozza Mercédesszel. Vagy ha csak annyi ruhám volna, ami épp rajtam van, és utcai koldulásból kellene élnem. Ez a missziós kihívás rokon a világi szakmámmal, hiszen a jó építésznek is bele kell képzelnie magát az ügyfél helyzetébe. Ha az építészeti oktatás keretében a hallgatók azt a feladatot kapják, hogy szociális lakást kell tervezni egy nyolcfős szegény családnak, és mindössze 35-40 négyzetméter adott, egy jómódú családból származó hallgató lehetetlen feladatnak tartja, mert neki a szülei házában ekkora a saját szobája. Hasonlóan nehéz megküzdenie a szűkös körülmények közül érkező építészhallgatónak azzal, amikor ötcsillagos luxushotelt kell terveznie.

Még a legszegényebb, ablaktalan szoba részleteit is képes megjeleníteni, mert nem tudja felfogni, milyen életet élnek a "gazdagok".

Le Corbusier, az ateista építész, megálmodta a világ egyik leglenyűgözőbb kápolnáját Ronchamp-ban, mivel képes volt elképzelni, milyen lenne, ha ő is megtapasztalná a hitet. Amikor különféle társadalmi csoportokkal foglalkozom, szinte beleélem magam a helyzetükbe: legyen szó filippínókról, egyetemi középosztálybeliekről, vagy olyanokról, akik az utcán élik mindennapjaikat. Ezt a képességet a verbita noviciátusban mindenki elsajátítja.

A Fülöp-szigetek, a természeti katasztrófák színtere, különleges hatást gyakorol a helyiek életérzésére. A folyamatosan érkező viharok, földrengések és áradások nem csupán a tájat formálják, hanem a lakók mindennapi gondolkodását és érzelmi állapotát is. A természeti események gyakorisága miatt a helyiek szinte hozzászoktak a kihívásokhoz, ami egyfajta rezilienciát és alkalmazkodóképességet alakít ki bennük. Ugyanakkor a veszélytudat és a folyamatos bizonytalanság árnyékot vet a mindennapjaikra, ami feszültséget, szorongást is generálhat. Így a Fülöp-szigetek lakói számára a természet szépsége és a katasztrófák közelsége egy paradoxon, amely formálja az identitásukat és életfelfogásukat.

A szigeteken a lakosság jelentős része a szegényebb területeken él, ahol a házak gyakran deszkákból improvisáltan készülnek. Az otthonok belsejében alig található valami, csupán egy televízió és néhány ruha, ami épp elfér egy zsákban. Amikor tájfun közelít, az emberek menekülni kényszerülnek, majd a vihar után visszatérve, a szétszóródott deszkákat keresik, hogy újra összeszegjék az otthonaikat. Rugalmasak és alkalmazkodók, ezért könnyen talpra állnak. Azok, akik a Fülöp-szigeteken egy magasabb életminőségre törekedtek, és már nem csupán deszkákból építkeznek, nagyobb terhet cipelnek: a betonszerkezeteket nem lehet olyan egyszerűen helyrehozni. Itt már mélyebb félelem és több elveszett dolog miatti szomorúság lakozik.

Érdemes elmélyülni abban a kérdésben, hogy milyen dolgokat választanánk ki a zsákunkba egy váratlan katasztrófa esetén.

Sokan talán nem is sejtik, hogy a Fülöp-szigetek keleti partján, Legazpiban egy geológiai törésvonal található, amely különleges és veszélyes környezetet teremt. Itt emelkedik a lenyűgöző Mayon vulkán, amely nem csupán szemet gyönyörködtető, de aktív és impozáns formájával folyamatosan emlékeztet az anyaföld erejére. Ez a térség gyakran szenved tájfunok, vulkánkitörések és földrengések következményeitől, így nemcsak a természeti szépségek, hanem a kihívások színhelye is. Bár az amerikai hatóságok egy időben megpróbálták felszámolni a várost, a helyiek eltökélten védekeztek, hiszen Legazpi számukra nem csupán egy település, hanem otthonuk. A Fülöp-szigetek kultúrájában a közösség összetartása kiemelkedő jelentőséggel bír; a tájfunok és a természeti katasztrófák idején a családok és szomszédok összefognak, hogy segítsenek egymásnak. Noha a szociális ellátórendszer nem olyan kiterjedt, mint Magyarországon, a helyiek szoros kapcsolatai és kölcsönös támogatása erősebbé teszi őket, mint bármilyen hivatalos rendszer.